A válasz: túl sokat, de egyáltalán nem eleget.

Nem eleget ahhoz, hogy ne érezzek fáradtságot, de túl sokat, hogy álomtalan alvás legyen osztályrészem. Épp generalizált elszigetelődés megy végbe az agyamban, és úgy vélem, ha nem volna ép az elmém, most alternatív személyiségeket generálnék akaratomon kívül, hogy mindezzel együtt tudjak élni.

Valami mélyen belül arra ösztönöz, hogy vágjam el magam mindentől és mindenkitől, akihez valaha is kötődtem. Ez előtt soha nem vágytam rá, hogy veszélyesen, autóstoppal, egyetlen bőrönddel induljak ismeretlen úticél felé, ma megláttam egy képet ködös, hideg hajnallal, vöröses napsugarakkal, és utána csak ezen járt az eszem. Elhagyni mindent és mindenkit köszönés nélkül, a halál alternatívájaként. Rengeteg részt láttam az Eltűnt c. dokumentumfilm sorozatból, immár tudom is, miért vonzott annyira: szeretnék én is eltűnni. Mindig élt bennem a vágy, hogy csupán csak feltűnjek néhány röpke pillanatig mások életében, aztán tovatűnjek, hogy hamar egy fakó emlékfoszlánnyá minősüljek a szemükben. Eltűnni, mintha nem is léteztem volna soha igazán.

Azért mondom, hogy a halál alternatívájaként, mert nem szeretném most kioltani az életemet. Egy életünk van, és lehetnek benne jó dolgok, amiket megéri átélni. Viszont mint mindenki, én is félek a változásoktól, épp ezért már kifejezetten vonzó alternatívának tűnik se szó, se beszéd lelépni csak úgy, magam mögött hagyva azokat is, akiknek hiányoznék. Valahogy csurig vagyok már az ismeretségekkel. A rutinokkal, a szövetségekkel, a hátam mögé pillantgatásokkal, a spekulációkkal, a kapcsolati rendszerek feltérképezésével.

Most fáradt vagyok beszélgetni. Nem azért, mert nem érdekelsz, nem azért, mert nekem senki nem fontos, nem azért, mert különösebben szívtelen volnék, csak nem látom értelmét. Hiszen adtam neked szót már eleget, érdekes is voltam a magam módján, és próbálkoztam, mentem utána, érdeklődtem, amennyire tőlem telt, de még nem ment át az érdeklődésem szolgalelkű igénykielégítésbe, és kedves voltam mindenekelőtt. Talán éreztettem is, hogy fontos vagy, maximum, nem értettél a nyelvemen. Én pedig már fáradt vagyok ehhez - a sok kávé ellenére is. Fáradt vagyok a kedvességhez, a derűhöz, sokszor fáradt még az elszántsághoz is, meg a vágyaimhoz és ambícióimhoz. Egyedül akarok lenni úgy, hogy te nem számítasz rám, nincsenek elvárásaid felém, nem kell jellegtelenné radírozott álarc mögé bújnom. Vagyok, aki vagyok, márpedig sajnos úgy érzem, ezzel te képtelen lennél anélkül szembesülni, hogy undort váltana ki belőled. Hát nem figyelmeztettelek számtalanszor, hogy rossz ember vagyok? Miért nem vettél komolyan?

Akár tetszik, akár nem, ez vagyok - minden, amit nem látsz, vagy nem akarsz látni: minden rosszindulat, önzés, törtetés, egoizmus, haszonlesés, hallgatás, fáradt elégedetlenség, tökéletlenség, aljasság, ferdeség, elítélendő, dekadens, önpusztító dolog. Kérdeztem, kell-e ez neked, de nem vettél komolyan. Nem akarom, hogy olyannak láss és fogadj el, amilyen nem vagyok. Márpedig manapság úgy érzem, a lényemnek éppen az a kétharmada nem érdekel téged, ami fedi a lényegi mivoltomat.
Ha romlott lennél te is, az jó volna. Együtt dagonyázhatnánk a romlottságban. Bár szeretném, de te tisztának születtél szilárd elvekkel, egyenes jellemmel, ami ellentéte mindannak, ami vagyok. Nekem nem purgatóriumra, vagy térítő szentségre van szükségem, hanem egy olyan esendő személyre, aki ugyanígy nem ismer se istent, se embert, csak a saját érdekeit, mint én.

Nem vagyok jó ember, mint azt már sokszor hangoztattam, de miért kéne emiatt rosszul éreznem magam? Egyáltalán nem bánt, mert szeretek ilyen lenni. Mocskos és alávaló, aki nem írja ezt a homlokára, de nem ölt angyali álarcot sem csak azért, hogy tessen másoknak. Nem szégyellem azt, ami vagyok, csak az bosszant, hogy ez sokakat felháborít, mert ők nem elég bátrak, hogy ezt beismerjék önmaguk előtt. Mindenki fél a saját kedvében járni, ezért szerepeket játszik, míg nekem már rég nem megy.
Most jutottam alkalmazkodó képességem határára, úgy hiszem. Nem akarok több kompromisszumot, se finomkodást: ha menni akarok, megyek, ahová tetszik. Nem hibáztál, nem üldöztél el, nem hibáztam én sem, csupán túlságosan nagyra nőtt a szakadék köztünk. De akárhogy is, teszek rá kísérletet, hogy le tudd nyelni azt az információtartalmat, amit oly hőn áhítok legyömöszölni a torkodon. Szeretnélek ugyanis alaposan besározni, és ha végül elérem, hogy embert ölj, még ha az én is leszek, akkor nyertem. Előttem egy élet se szent, a sajátom se. Rááldoznám, hidd el, csak hogy megcáfoljam a te létezésedet.

Az isten szerelmére.

Kicsiny bosszúság, és még ha indokolatlan is, bosszant. Egyvalamire vagyok allergiás: ha valaki mond valamit, de homlokegyenest mást csinál - beleértve a 'semmit nem csinál meg az adott dologból' kimenetelt is. Nem veszem zokon, ha nem ígér meg senki fixen semmit, mert a jövőbe senki nem lát, emberek vagyunk, akiknek ugyanakkora eséllyel üt be bármikor a krach. Nem kell nekem ígérni az égvilágon semmit, csupán annyira vágyom, hogy ne árulja nekem senki a zsákbamacskáit macska nélkül. Ha nem vagy benne biztos, hogy az adott dolgot véghez tudod vinni, akkor ne mondd, hogy ezt, vagy azt fogod csinálni, mert akkor azt várom majd el. Viszont ha hozzáteszed ezen egyszerű szerkezetek valamelyikét, hogy "ha tudok", vagy "ha lesz alkalmam", esetleg "amennyiben ráérek", "ha addig meggyógyulok", und so weiter, akkor számolok annak a lehetőségével, hogy az adott szavad megvalósulása/megvalósítása akadályokba ütközhet. Ennek tükrében pedig máris nem várok hiába, értelmet, és indokoltságot nyer az adott dolog be nem következte.

Olyan ez, mint a demonstrátori ösztöndíj kérdése. Nem az a baj, hogy nem fizettek végül annyit, amennyivel a pályázatot meghirdették, hanem az, hogy ez csak jóval később derült ki. Könyörgöm, ha arról van szó, oktatok én ingyen is, de akkor ne szédítsenek 20 000 ösztöndíjjal, hanem mondják meg, hogy "csinálhatod, tiéd a megtiszteltetés, de egy kanyivasat se kapsz érte". Ha tudom előre, akkor nyilván nem úgy számolok, hogy annyit kapok kézhez, amennyivel meghirdetik a pályázatot. Na, de amikor 3 hónap után meglátom a számlámon az ígért összegből befolyó bevétel egyharmadát, mint teljesített kifizetést... egyszerűen unfair. És ugyanez igaz arra, amit kilátásba helyezel: ha nem úgy van, ahogy elhintetted, akkor csalódni fogok, vesztek a bizalmamból, és romlik a hozzáállásom a későbbiekre vonatkozóan - kiváltképp, ha nem exkuzálod magad utólag időben.

Miért mutatok keveset abból, ami a fejemben van? Miért fordulok csak visszafogott figyelemmel mások felé? Mert nem vagyok hajlandó ismét megtűrt kolonc lenni, érzékelni, hogy nincs rám szükség, hogy ennyire se vagyok méltó. Először felmérem az igényszinteket, nem fogok fölösleges energiákat feccölni olyan kapcsolatokba, amelyektől ezt a minimális figyelmet nem várhatom el.
Mert igenis, vártam. Aztán minek? Hogy igaza legyen a paranoiámnak, ami azt susogta a tudatomban, hogy a fenére vársz, úgyse fog bekövetkezni.

Ki tudja, talán legközelebb egy szalmaszálat se mozdítok meg, ha ennyit se várhatok cserébe azon erőfeszítésekért, amiket teszek.
Valahogy mindig rá kell jönnöm újra, és újra, hogy saját magamért kizárólag én tudok, és akarok megtenni mindent. Még szép, hogy ilyen egocentrikus dög lettem! Az átkozott kapcsolatok tettek ilyenné, az összes sekélyes idióta, aki elsiklik az apró részletek fölött.
Járjon a kedvedben akkor a nyári villám! Érezd csak pocsékul magad, megérdemled.

És még csodálkoznak, hogy tartózkodom az emberektől...

Na, jó, kész vagyok.

Ezen az estén a második, majd' egyoldalas bejegyzésemet töröltem ki. Két téma, ami foglalkoztat, egyazon frusztráció, mégis képtelen vagyok megosztani a begépelt gondolataimat, mert félek, nem vázolnák fel elég pontosan, amit közölni szeretnék.

Márpedig az efféle precizitás hiánya egy délutános műszak teljes végigCT-zése után annyira - nézzétek el a vulgáris kifejezést - bassza a csőröm, hogy azt elmondani nem lehet. Olyan jól beállítottam a síkokat a rekonstrukcióknál, annyira penge lett mindegyik (hogy el is csúsztunk egyszer a szőrszálhasogató szöszmötölésem miatt az idővel), hogy a tökéleteshez közeli állapotokat csak úgy itták a szemeim, de a pontatlan kifejezéseimet most képtelenek elfogadni. Éppen ezért nem próbálkozom tovább, ma legalábbis biztosan nem.

Ez a téma nem fog elévülni a közeljövőben, úgyhogy most inkább alszom. (Igen, olykor én is elgyengülök!)

Addig is itt egy szexi kép a berendezésről - nem arról, amivel ma dolgoztam, mert arról még nincs - hanem a Kaposi Mór kórház CT-jéről, ami aztán irtózatosan vonzó látvány!

Annyira irritál a képed!

Ahányszor beleütközik a szemem, legszívesebben keresztülfejelném a monitort. És ami az egészben a legborzasztóbb - vagy a legbámulatosabb: élőben is éppen ilyen hatást gyakorolsz rám.

Értesz hozzá, hogyan legyél idegesítő számomra. Éppen ezért akad bele a tekintetem mindig abba az átkozott képbe. Csodálom ezt a képességed. Csodállak, és irigyellek mindenért, ami vagy, és ami én nem lehetek.

Ezért irritál annyira a látványod.

Nem lehet mindenkit megérteni. Ezzel akkor szembesültem igazán... nem. Nem is tudom, konkrétan mikor merült fel bennem először, elég az hozzá, hogy most tudatosult bennem véglegesen, megmásíthatatlanul.

Néztem azokat a képeket és nem értem. Nem értem!!!

Nem rosszindulatból, hanem olyan emberként, aki ismeri az általános igényeket az esztétikumra. Tudom, ez közel se minden, és én róla jóformán semmit nem tudok, ami persze rettentően idegesít, másfelől viszont hozzájárul ahhoz, hogy a róla alkotott elképzeléseim kevéssé legyenek objektívek, ezáltal ne értsem meg azt a választást, amit szeretnék megérteni.

Tudom, hogy van benne némi hajlam a szétszórtságra, bár úgy vélem, annak az aktuális élethelyzetéhez van köze, egyúttal viszont munkál bennem a rosszallás, miszerint ezeknek a dolgoknak 2, vagy max. 3 év távlatában már igazán le kellett volna csengniük. Azért nem tudom, mennyi az annyi, mert ilyen saccolásokban soha nem voltam jó, és mert tőle se kérdeztem. Jóllehet, csak néha kérdeztem tőle efféle személyes, mást is érintő dolgokról, mégpedig azért, mert ha valami, hát a tolakodó viselkedés igazán idegen tőlem. Ha ki is lépek a saját határaimon, a másét tiszteletben tartom, amíg méltó rá. Szóval van abban a személyben némi szétszórtság, s ha úgy adódik, bizonyára kampányszerűen felidegesíti a körülötte lévő káosz, és akkor ráncba szedi a környezetét, miközben ez jár a fejében: "csak tudnám, minek csinálom, amikor úgyis mindjárt semmivé lesz fáradozásaim eredménye". Vagy valami hasonló. Persze, nem vagyok az elhamarkodott következtetések levonásának híve, nyergeljünk is tovább a valószínűsített gondolatokról! Mégpedig annak alapján, amit tudok egy másik, hozzá hasonló egyénről, mert valljuk be, ez a legjárhatóbb út, hogy felvázoljam magam előtt azt, aki miatt értetlenségem már-már tetőzni látszik.

Tehát amit még fixen el tudok könyvelni róla: barátságos, a rosszindulat nemigen munkál benne. Hiányzik belőle az alapvető aljasság. Képtelen magában tartani a véleményét, ha valami nagyon zavarja, annak hangot fog adni, adott esetben anélkül, hogy figyelembe venné mások ezzel kapcsolatos érzéseit. Nem haragtartó, de valószínűleg ha felbosszantják, pillanatok alatt a plafonon van, és miután a konfliktus lecsengett, megbékültek a másik féllel, még akkor is hajlamos felemlegetni az őt ért sérelmeket, mintegy érzelmi nyomást gyakorolva az adott partnerre. Erős igazságérzet munkál benne, nem tűri azt sem, ha másokat lát igazságtalanság áldozatául esni. Békés alaptermészete mögött szunnyad egy forradalmár.

Többnyire derűs, jó hangulatú, meglátja a szépet mindenben, de az ő felszínét megkapargatva is ott morajlik egy adag bizonytalanság és melankólia, ami azt okozza, hogy időnként rátör a keserű hangulat, amikor elégedetlen jóformán mindennel (magával is), és képtelen örülni mások sikerének, képtelen meglátni a pozitívumokat, alapjáraton fellelhető optimizmusa pesszimizmusba fordul.
Bizonyára kreatív, jó problémamegoldó, érdeklődő,hajlamos a pletykálásra, a titoktartás nem erénye, otthonosan mozog a konyhában, szeret másokról gondoskodni, remek vendéglátó, kedves, nem elutasító, nem bírja, ha tartósan nélkülöznie kell a figyelmet és a törődést, emellett a belső bizonytalanságából adódóan kifejezetten féltékeny tud lenni, hiszen érzi, hogy nála találhatnak jobbat is. A külsejére nem fordít túl nagy gondot, természetesség jellemzi, öltözködését pedig a kényelmi szempontoknak rendeli alá, a stílusosságnak és a kifinomultságnak mindenesetre biztosan nem. Olyan ő, akiből sokkal többet ki lehetne hozni, ha minden tekintetben sokkal több energiát és figyelmet fordítana önmagára. Talán még egy jó frizurára, meg egy egyszerű, letisztult eleganciájú, de remekül megválasztott öltözékre is futná, hogy látszódjon, nem felejtett el törődni magával...

Ez persze csak az én véleményem. Ami a lényeg: nagyon nagyot tévedhetek mindezzel. Mégis úgy gondolom, ez mind kevés számomra ahhoz, hogy megértsem azt a miértet, amit az írás kezdetén meg akartam érteni. Kedves, gondoskodó, biztonságot nyújtó, szerethető ember, mégis mi vitte rá, hogy... ez mégis hogyan lehetséges?

Talán olyanok vagyunk, mint Durzo Blint és Gwinwere - ideális tényezők egymás számára, ha szeretnénk azt, amit a tükörben látunk. Csakhogy mélyen belül nem szeretjük, ellenben azt a biztonságérzetet, azt a szerethetőséget, azt a mélyről fakadó romlatlanságot (az aljasság hiányát), amit magunkban nem találunk, azt találtuk meg a megfelelő emberekben. Azért kötődünk azokhoz, akikhez kötődünk, mert birtokolnak olyan dolgokat, amik belőlünk hiányoznak, márpedig elég sok ilyen létezik. Ha így gondolkodom, márpedig ezt teszem, akkor sikerül megértenem a megérteni valót. Gyakran globálisan kell gondolkodnunk ahhoz, hogy egyedi kérdésekre választ találjunk, nem igaz?

Milyen sorsszerű, hogy épp ma jutott az eszembe mosogatás közben, miféle napom is volt 2011. december 31-én, és te éppen ma találsz meg!
Mintha megérezted volna, hogy intenzív emlékekkel gondolok rád. Bizony, ma gondolok arra az estére, amikor életemben először ittam annyit, hogy az már illuminált állapotnak legyen nevezhető. Azon a szilveszteri estén Kulcsra mentem harmadmagammal, hogy mint négy tizenéves barátnő, kiélvezzük a szülők nélküli huncutul mulatós este üdvösségét. 

Azóta is rám tör a keserédes nosztalgia kiváltotta borzongás, ha Jägert iszom...

Megemlékszem hát arról, hogyan vártam sajgó szívvel a visszahívásra kapacitáló sms-t tőled, akinek soha nem volt pénz a kártyáján ahhoz, hogy felhívjon bárkit is. Vártam, és ittam, és keseregtem legbelül egy derűs álarc mögé rejtve mardosó keserűségem, hogy a többiek ne lássák. Végül addig vívódtam a várakozásban, hogy írtam neked egy keserűségtől csöpögő újévi sms üdvözletet, amire a mai napig emlékszem: "Az előzőnél boldogabb új esztendőt kívánok!" - állt benne, mialatt én már hellyel-közzel a friss, finom pogácsákon pihentettem a fejem az asztalra borulva.

(Utólag társítok egy képet, ahol vigyorgok, mint a fakutya, és jól látszik a telefon, meg a tál pogácsa a balomon.)

Nem vagyok nagy duhaj, tényleg, de aznap este volt ott vodka-narancs, becherovka-gyömbér, házi pálinka a Jäger mellett, és mire az óra éjfélt ütött, én kábultan, ártalmatlanítva feküdtem a kétszemélyes kereveten a nappaliban, a tudatomig pedig már csak annyi jutott el, hogy a lányok ez alatt pezsgőbontáskor a dugóval véletlenül kilőtték az álmennyezetet. Aztán eljött a tűzijátékok grandiózus pillanata, én is felkászálódtam a fekhelyemről rezignáltan, de üdvösen semmitmondó arckifejezéssel, hogy továbbra se lássák rajtam, amit nem szabad - hogy szenvedek miattad. Koccintottunk, én kényszeresen énekeltem a himnuszt valami iszonyatosan irritáló bágyadtsággal, ami nem érdekelt, mert jól esett, addig se hallottam legalább az alkoholos mámor ködében is feledhetetlenné kövülő tényállást, hogy mi már nem vagyunk együtt, és valószínűleg haragszol rám. Nem akartam, hogy haragudj rám, hiszen én a tiéd akartam lenni, elvégre akkor még szerettelek.

Amidőn pedig átléptünk az új esztendőbe, az üdvös, dohánytilalmas 2011-be, kissé feltisztult tudattal konstatáltam, hogy amit a mobilom kijelzőjén látok, az egy visszahívós sms tőled. Nem akartam elhinni, hát megmutattam a többieknek, hogy biztosan nem csak delirálok-e ilyen lehetetlennek tűnő dolgokat. Amint megerősítették, hogy ez az, aminek látszik, egyből felragyogott az örömöm, ami szinte azonnal szorongásba fordult át. Nem voltál jelen, de idáig éreztem a belőled áramló komorságot, amitől szorongató gyomorgörcsöm támadt: biztosan neheztelsz rám. Mégis kikértem a többiek véleményét, felhívjalak-e, és igen, én felhívtalak. Komor voltál, ahogy vártam, komor, elkeseredett, és én hiába könyörögtem, hiába esdekeltem, hogy ne dobj el magadtól, ha egyszer úgyis képtelenek vagyunk létezni egymás nélkül, te hajthatatlannak bizonyultál, dühösen csaptad le a telefonodat, én pedig ott maradtam kint a teraszon reszketve a havas-jeges miliőben az egyáltalán nem télies, elegáns partiszerelésemben. Sírni akartam a torkomat szorító gyásztól, de a hideg belém fagyasztotta a könnyeket, ám mivel egyúttal józanítónak is bizonyult, felhívtam Viktor urat, az állítólagos unokatestvéred, akivel segítségnyújtás reményében elbeszélgettem fél órán keresztül. Addigra már többször kijöttek a többiek hozzám, hozták a bakancsomat, hogy legalább ne egy szál papucs legyen a harisnyás lábaimon, és folyvást invitáltak befelé. Végül lőttek az egyenlegemnek, úgyhogy megszakadt a hívás, de ő visszahívott, így duzzadt a dialógus végül 1 teljes órára. Viktor úr végül megnyugtatott valamelyest a hírrel, hogy nem csak én szenvedek, mint a kutya, csak ha már nem lehetünk együtt, ő velem ellentétben nem azon töri magát, hogyan oldjuk meg a helyzetet, és a szülői gondviselés árgus szemeinek kereszttüzéből való kikerülést, hanem azon, hogy minél kásásabbra igya az agysejtjeit, mialatt számtalan olcsó nőbe fojtja a bánatát.

Szenvedett ő is, szenvedtem én is, ennyiben maradtunk, Viktor úr pedig a megnyugtató lelkisegély-szolgálat hangjával kellőképpen lecsitította elmém háborgását ahhoz, hogy már csak mélységesen elkeseredett legyek a kényszerszakítás miatt, nem pedig idegbeteg a kétségektől, hogy viszont szeret-e az a zaklatott ember valahol a város egyik zajos, füstös késdobálójának mocskos asztalainál.

Január első reggelén pedig nem az ivászattól volt nehéz a fejem, hanem a felismeréstől, hogy nem változott semmi. 

Bizony, egy nap alatt nem mindig lehet megváltani a világot. Végső soron hat éve ezen a napon vesztettem el azt a lényemet, amiben lakozott jóság. Azon a napon tértem vissza én, aki addig a háttérben lapultam, hogy nekiálljak megvédeni ezt az ártatlan, esendő, önfeláldozó 15 éves fruskát, akiben sokkal több önutálat szaporodott fel, mint amennyire valaha is oka lett volna. Felülkerekedtem rajta, bekebeleztem, beszennyeztem aljassággal, és fixáltam bosszúvággyal, majd bosszúhadjárattal. Mocskossá váltunk, de erőssé, még ha közel sem elpusztíthatatlanná. Ma egy hozzá hasonlót szánnék, oltalmaznék, de ugyanezt tenném vele. A jókat ugyanis eltapossák a viszontagságok. Nincs más tanulság: gonosznak kell lenni. És bár 6 éve ez a nap önmagában közel se predesztinált erre, a 2011-es év alakulásának végterméke ez lett, ennek a szilárd alapja, ami ma vagyok. 

Minden keservével és haldokló jóságával imádtam a 2011-es évemet, mert sikeresnek bizonyult megannyi téren. Legyen hát ilyen a most következő is!

Hiszen minden vég valaminek a kezdete.

Karácsony éjjelén belekezdtem egy bejegyzésbe, amiben azt akartam taglalni, miért jó az ünnepekkor különösképpen az írásba merülni. Még nem tettem közzé, mert hosszabbra nyúlt, mint terveztem, és nincs is befejezve. 

Most viszont szükségét érzem, hogy kiadjam ezt a kicsiny izgatott feszültséget magamból:

Úgy döntöttem, nekiállok begépelni azt az ominózus novellát, amelyet a mai napig csak nagy küszködések árán, téglavörös fejjel vagyok képes visszaolvasni. Lehet kacagni, azóta se értem teljesen, hogy voltam képes én azt papírra vetni. Komolyan. Bárki bármilyennek ismer, azt senki nem mondhatja, hogy kacér vagyok és kihívó, azt meg végképp nem, hogy egy mocskos fantáziájú, nimfomán némber. El kell oszlatnom a kételyeket: ilyen tárgyilagos fejjel képtelenség igazán komolyan venni az efféle fantáziákat. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy ez is hozzátartozhatna a léthez, csak túl abszurdnak, túl komikusnak bizonyult.

Bár akadt már olyan, aki domináns fetisiszta hajlamokat feltételezett nálam, de olyan is aki azt hitte, én nem csak a férfiakhoz vonzódom, ezeket a téves elképzeléseket pedig - tessék kapaszkodni - mindösszesen a "dark"-ként számon tartott ruházkodási stílusom alapozta meg! Csupán ennyi. Ugye, milyen furcsa képzettársításokkal rendelkeznek egyes emberek? Persze én akkor dobtam le az ékszíjat, amikor aktuális beszélgetőpartnerem (ha valaha is olvasod, akkor nyugodtan nevethetsz, ezt azóta se tudtam feldolgozni) közölte velem, hogy az adott környezetben szinte minden férfira hatással vagyok, és van egy sajátságos vonzerőm, és nem fér a fejébe, hogy nem tudhatok én erről. (Úgy, kéremszépen, hogy nem, nem, nem hiszem el, hogy a sok szép, okos tanuló hölgy közül pont rajtam akadnak meg a férfitekintetek, és itt most mellőzzük a méretes hátsóm férfiakra gyakorolt irreális hatásait.) Nem értem ezeket, komolyan. Női szemmel,  minden realitásérzékem birtokában egyetlen perc alatt tudnék mutatni az adott helyszínen teljesen randomizáltan legalább 5 olyan hölgyet, aki szerintem minden tekintetben okkal fürdőzhetne a hímneműek figyelmében, ehelyett ezek rajtam kezdtek el gondolkodni. (Még hogy a nőknek van kiismerhetetlenül idióta észjárása!)

És nem hazudok se magamnak, se másnak, ha azt mondom, hibáim ellenére nem vagyok csúf, tényleg van bennem valami vonzó, igényes is vagyok, ami remélhetőleg érzékelhető, de távol állok mindattól a képtől, ami szerintem bárki szemében azt az igazi, klasszikus, csábító női szépséget képviseli. Ráadásul a dolgos hétköznapokban tényleg meg se erőltetem magam, hogy különösebben vonzó nőként tekintsenek rám, csak tolom a tusvonal-mattító kombót smink gyanánt, felveszek egy fasza nyakláncot (mert abban azért jó vagyok), és egy átlag fehér nadrág-felső összeállítást, ahogy a munka követeli. Semmi tapadós, villantós akármi, semmi cicoma, csak funkcionalitás, kényelem, meg a szobafestő-mázoló kinézet, mert a már emlegetett hátsómra nem találok normális nadrágot, így turkáltam magamnak kemény 160 egész forintért egy behúzható derekú bő pamut cuccot, aminek megkurtítottam a szárait, mert elég rövidek a lábaim. Ja, és időnként hajat is mosok, ezt azért ki ne hagyjuk. Emellett meg csinálom a dolgom, semmi egyebet, elvégre nem pajtizni megyek oda, hanem dolgozni. Mi ezen olyan meglepő?

Szóval nem, nem akartam, és nem is akarok tetszeni senkinek, legalábbis munkakörnyezetben, a munkatársaknak biztosan nem. A munka az munka, a kolléga az kolléga, és ott a feladatokra kell koncentrálni, épp ezért amikor egy afféle üresjáratban egy eszmecsere során a fent írott dolgokkal szembesített az az áldott jó ember (hesteg irónia), életem legkínosabb pillanatait éltem át. Mert a semmiből megkapni egy ilyet... az a kérdés dörömbölt az agyamban, ami akkor ott helyben ki is bukott belőlem a lehető legőszintébb értetlenséggel: Mégis miért??? Jól esik az önértékelésemnek, de annyira irracionálisnak hat, hogy nem veszi be az elmém. Nem, és kész, mert nem vagyok egy szexi hódító alkat. Ha bárki is annak talál, bármi is az oka, én nem direkt vagyok számára vonzó! Nem akarok tetszeni neked sem, és neked sem, még akkor se, ha csupán a "szebbik felem" látványa indított el benned gondolatokat. Semelyik oldalammal nem akartam én elindítani semmit, mert azt preferálom, ha (leendő) szakemberként kezelnek, nem pedig nőként. (Még akkor is, ha hízelgő egy őszinte, pozitív visszajelzés a küllememről.)

Azt persze belátom, férfiként nehéz lehet átérezni azt, amikor egy nő valamilyen nemű bókra kiguruló szemekkel reagál, annyira váratlanul éri. Pedig mivel a nőknek evolúciós késztetése a másik nem számára effektíve nem visszataszítóan megjelenni, ez mégis gyakorta sikerül a nagy hajszoltságban,és egy férfiember még a legsilányabb állapotában is lát benne valami vonzót, ez az elképedési reakció igen gyakran bekövetkezik! (Ennek a mondatnak az értelmét inkább nem kezdem el boncolgatni, annyira túlbonyolítottam.)

Vissza a fő témához:

Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, egyáltalán nem vagyok frigid tyúk. Csupán arról van szó, hogy az erotikának számomra a négy fal között a helye, és mindennemű intim dolog onnan ki nem kerül, ha rajtam múlik. Mindennek rendelt helye és ideje van, a csábításé pedig ott van abban a privát térben, ahol az érintett felek zavartalanul előfordulhatnak, és kész. Ami két ember közt történik (igen, jómagam bigott módon ennyivel számolok), annak a kettő között is kell maradnia, én így látom.

Most pedig aki idáig jutott az olvasásban, jogosan teheti fel a kérdést: miért is közöltem mindezeket?

Nos, kedves olvasó azért, hogy érzékelje, miként állok a szexualitás kérdéséhez. Persze, leírhattam volna egy szóval is: tartózkodón. Ez viszont nem elég kifejező. Tudniillik engem tényleg nagyon könnyű zavarba hozni azon a bizonyos diszkrét négy falon kívül, és mivel az egész témakörrel kapcsolatban kellemetlen élményeim is jócskán akadnak, nem titkolom, hogy védekezési mechanizmusom, a "mindennek az egzakt megmagyarázása" reflex azok miatt alakult ki bennem a fizikai kontaktusoktól való kezdeti tartózkodásommal együtt. Elvégre amikor elcseszed a pillanatot a földhözragadt okfejtéseiddel, attól a másik félnek lankadhat a lelkesedése, és akkor fel lehet lélegezni. Kivéve, ha az a másik fél ugyanúgy immúnis a romantikára, mint én, mert azt akkor ugye nem zavarja meg az ilyesmi.

Egy szó, mint száz, írtam egy novellát tavaly nyáron  a rettentő hőségben, ami a novellasorozatomnak talán éppen a legfontosabb fordulópontját és konfliktusát tartalmazza, lényegében az mindennek az alfája és az ómegája. Ebben pedig található egy jelentékeny szexjelenet. Tudvalevő, hogy ha nagy ritkán regényben olvastam aktusleírást, zavaromban vörösödtem, és többször kellett nekifutnom, mert zavart, na. Ott egy hálószoba jelenet egy papíron, nyomtatásban, és én látom, elképzelem, és ez olyan zavarba ejtően illetlen! Nem vagyok annyira prűd, hogy azt mondjam, csak házasság után, meg ilyenek, mert jó partnerrel természetes élvezeti forrás a nemi aktus, és csinálja, akinek ahányszor igénye van, de az egész közzététele... az már sok. Van bennem valami gátlásosság, ami olthatatlanná tette a zavaromat, és bár remekül palástolom olykor, az attól még ott van, mindig is ott lesz. Csak ugyebár a félelmét se mutogatja az ember, ha elég jó pókerarca van elrejteni, mert akkor nem tűnik sebezhetőnek, meg elrettenthetőnek. Épp az ellenkezőjét láttatja mindennek, ami az ellenfeleit meghunyászkodásra késztetheti. De a rettenthetetlenség látszata nem rettenthetetlenség, és a pimaszul kifejezéstelen vonások mögött is számtalan kimondatlan frusztráció lapulhat. Senki nem akar nyílt lapokkal játszani, hogy ne sérüljön olyan könnyen, nem igaz?

Éppen ezért nem tudom a mai napig, mi történt az agyammal azon az éjszakán. Pontosabban dehogynem tudom. Elkattant benne valami, hiszen annyira át tudtam lényegülni, hogy a nap első sugarainál hagytam abba a munkát, mert azt az állapotot nem lehetett levetkőzni az elbeszélés vége előtt, különben oda a hitelesség, ezt tudtam jól! És küzdöttem közben a maradék józan eszemmel a zavarommal, pironkodtam, pirultam, féltem, izgultam, fogtam a fejem, bámultam a falat, a szekrényt, a plafont, ráncolódott a homlokom a kétségbeesett arckifejezésemtől, de mindezt azért, mert nehezen törődtem bele, hogy képes vagyok ezt végigvinni. Ezért nehéz visszaolvasnom, mert miként más szexjeleneteknél, ennél is ugyanúgy érzek, zavar az egész, és nem akarom folytatni.

Pedig ahányszor (eddig 3) végigolvastam nagy nehezen, mindig rácsodálkoztam: tulajdonképpen 24 oldalt írtam tele anélkül, hogy abban szerepelnének a szex, az aktus, (jó, itt is kibukik, hogy mennyi szó sorjázik a fejemben a részletesség minden aspektusát taglalandó, aztán abból mennyit voltam képes leírni - az előbbi kettőt...)és ehhez hasonló konkrét, a modern erotikus írástartalmakban fellelhető szemléletes kifejezések. Talán ha más ember olvasná, az nem tartaná különösebben extrának az egészet, de nekem az, és kész. Mindazonáltal ennek a novellának köszönhetem annak a részemnek a kiteljesedését, amelyik igenis képes levetkőzni a gátlásait. El van zárva, és nem ő a domináns, mégis van elég ereje ahhoz, hogy segítsen úgy gondolkodni, ahogyan egy bűntudat nélküli, gátlástalan narcisztikus gondolkodik: megbánás nélkül, élvhajhász módon, egoistán, aljasul.

Bizony, ma elkezdem begépelni... mivé leszek, mire elkészül?

Nem elég, hogy álmodom vele, még fertőzi az ébrenlétemet is.

Amikor ugyanis 'potyautas' helyett automatikusan 'polytraumás'-t olvasol, akkor már igencsak hiányozhat a munka...

(Még csak gyakorlat. De akkor is.)

*Bréking nyúz*

Egyébként már le van fixálva, jan. 4-től kezdem az önkéntes CT-MR ámokfutásomat Pécsen, és hadd ne mondjam, hogy ennél szebb ajándék már csak egy életképes hipotézis lehetne a szakdolgozatomhoz! Azért persze még nincs minden halálosan elveszve, de nem vagyok optimista, tudom jól, hogy tökéletesen mínuszban állok az egésszel, és valószínűleg vagy szakdolgozatom nem lesz, vagy a záróvizsgákon fogom rommá bukni magam. Pozitív gondolkodásom pedig csupán csak arra elég, hogy a 2 tényezőből az egyiknek a bekövetkeztét saccolja meg úgy, mint potenciálisan kivitelezhető opciót. És az se nyugtat meg, hogy kapásból 3 embert is fel tudnék sorolni ugyanazon problémával, amivel magam is küzdök. Legalább vígan mehetek tönkre ismét, és lesz kivel bánat ivást rendeznem - még alkoholallergiám ellenére is.

Addig megosztom veletek egy 3 éves tusrajzom képét, amit a koffeintúladagolásom miatti halálközeli élményem ihletett. Érezted már úgy, hogy minden pillanatban halálra rémülsz újra, és újra, miközben a tested harmat gyenge és vértelenül zsibbadó, amitől képtelen vagy mozogni, az életösztönöd pedig szétszivárog a periférián? Na, pont ilyen. És ha nem vigyázok, a végső hajtás időszakában ugyanez fog velem megtörténni, csak ha nem lesz jelen más, akkor lehet, hogy be is dobom tőle a törölközőt.

Imádkozzatok hát érettünk, bűnösökért most, és túladagolási mizériáink óráin a nagy Cthulhuhoz, vagy más, fiktív lényekhez, hogy szenvedéseink hamarabb véget érjenek, ha már az életre úgy látszik, nem vagyunk méltók.

Jogosan tehetné fel a kérdést nekem bárki, aki épp ilyen épeszű.

Lehet kuncogni, igen: összeszedetlen írásaim dacára továbbra is magam vagyok, sőt, soha nem voltam még annyira önmagam, mint ezen a blogon, értelmezhetetlennek tűnő zagyvaságaim gyűrűjében, leszámítva a novelláimat, meg annak az elenyésző számú egyednek (1,5 db +/- macskák) a társaságát, akikkel kicsit lehetek kevésbé visszafogott.

A válaszom: ott, ahol a saját belátásom szerint cselekedhetek, és ahol nyakig merülhetek a dekadenciában. Akár tetszik, akár nem, amióta eszemet tudom, vonzódom a romláshoz, a hanyatló dolgokhoz, a pusztításhoz, pusztuláshoz, öndestrukcióhoz. Vonzódom, és kész. A hagyományos derűt kínáló élmények kilátásai nem hoznak lázba. Nem telepszik rám a romantikus hangulat rózsaszín köde soha, és mindig is frusztrált a Duna partjáról a kilátás tiszta egű, zavartalanul napos időben. A borút szeretem, meg az éjszakát, és a zárt tereket, ahol van mennyezet, behatárolt a tér, az előbbi két természeti jelenség pedig pont ezt az érzetet biztosítja, csak a szabad ég alatt. Éppen ezért olyan helyen tölteném az ünnepeket, ahol épp kedvem támad lenni. Utaznék valahova, valakihez, és talán az utazás során érzett várakozást jobban élvezném, mint a találkozás általi beteljesülést, mert nekem elég lenne csupán a megerősítés is, hogy azért tényleg olyan típusú igény van a társaságomra, amilyen nekem is támadt az utazás kezdetekor. 

Olyan helyen ünnepelnék, ahol megtehetem, hogy elhatárolódom az érzelmektől, mások szentimentalizmusától. Nincs kedvem érzelmekkel, meg lelkekkel foglalkozni. Ebből kifolyólag maximum annak az 1,5 több szemszögből is ugyanilyen személynek a társaságát tolerálnám csak a macskáimon kívül. Lehet, hogy egy hajléktalanszállón a helyem alkoholtól elbutult vadidegenek társaságában, ahol csak elnéznénk egymás mellett, vagy egy pszichiátriai osztályon olyanokkal, akik velem ellentétben teljesen más világot érzékelnek, mint amit mi valóságként definiálnánk, ezért nem lennének kommunikációs alapjaink, esetleg egy lezüllött kis csehóban, ahová a lassan 5 éve bevezetett dohányzást korlátozó törvény ellenére is pöfékelik vissza a falak az évtizedes dohányfüst markáns illatát.

És hogy miért van ez? 

Mert képtelen vagyok már kedves lenni, és képtelen vagyok arra is, hogy ez a tényállás zavarjon. Nem rossz az életem, nem vagyok szánalomra méltó, és a szó klasszikus értelmében véve gyenge, egész egyszerűen csak unott, keserű, fásult és nihilpártoló. Nekem semmi nem számít már, szerintem olyan lehetek kissé, mint Byron a világfájdalmával, csak bennem nincsen fájdalom, az én fejem a kiüresedettségé.

De mutass egy macskát, és infantilis lelkesedést produkálok. Ők az életem kicsiny gyufaszálai - fényt teremtenek, és látnivalót a semmi közepén is.

Itt vagy, Kedves?

Akármit is válaszolsz, én a teljes nyilvánosság előtt vállalom, a közelgő ünnepek alkalmából megajándékozlak, méghozzá egy vallomással:

Megöltem egy embert. Többször is. Előre megfontolt, aljas szándékból, jóformán kéjes örömökkel ekvivalens felfokozott állapotban.

Minő megkönnyebbülés ezt bevallani! Tudom... vasat rá.