Nem elég, hogy álmodom vele, még fertőzi az ébrenlétemet is.

Amikor ugyanis 'potyautas' helyett automatikusan 'polytraumás'-t olvasol, akkor már igencsak hiányozhat a munka...

(Még csak gyakorlat. De akkor is.)

*Bréking nyúz*

Egyébként már le van fixálva, jan. 4-től kezdem az önkéntes CT-MR ámokfutásomat Pécsen, és hadd ne mondjam, hogy ennél szebb ajándék már csak egy életképes hipotézis lehetne a szakdolgozatomhoz! Azért persze még nincs minden halálosan elveszve, de nem vagyok optimista, tudom jól, hogy tökéletesen mínuszban állok az egésszel, és valószínűleg vagy szakdolgozatom nem lesz, vagy a záróvizsgákon fogom rommá bukni magam. Pozitív gondolkodásom pedig csupán csak arra elég, hogy a 2 tényezőből az egyiknek a bekövetkeztét saccolja meg úgy, mint potenciálisan kivitelezhető opciót. És az se nyugtat meg, hogy kapásból 3 embert is fel tudnék sorolni ugyanazon problémával, amivel magam is küzdök. Legalább vígan mehetek tönkre ismét, és lesz kivel bánat ivást rendeznem - még alkoholallergiám ellenére is.

Addig megosztom veletek egy 3 éves tusrajzom képét, amit a koffeintúladagolásom miatti halálközeli élményem ihletett. Érezted már úgy, hogy minden pillanatban halálra rémülsz újra, és újra, miközben a tested harmat gyenge és vértelenül zsibbadó, amitől képtelen vagy mozogni, az életösztönöd pedig szétszivárog a periférián? Na, pont ilyen. És ha nem vigyázok, a végső hajtás időszakában ugyanez fog velem megtörténni, csak ha nem lesz jelen más, akkor lehet, hogy be is dobom tőle a törölközőt.

Imádkozzatok hát érettünk, bűnösökért most, és túladagolási mizériáink óráin a nagy Cthulhuhoz, vagy más, fiktív lényekhez, hogy szenvedéseink hamarabb véget érjenek, ha már az életre úgy látszik, nem vagyunk méltók.