Az isten szerelmére.

Kicsiny bosszúság, és még ha indokolatlan is, bosszant. Egyvalamire vagyok allergiás: ha valaki mond valamit, de homlokegyenest mást csinál - beleértve a 'semmit nem csinál meg az adott dologból' kimenetelt is. Nem veszem zokon, ha nem ígér meg senki fixen semmit, mert a jövőbe senki nem lát, emberek vagyunk, akiknek ugyanakkora eséllyel üt be bármikor a krach. Nem kell nekem ígérni az égvilágon semmit, csupán annyira vágyom, hogy ne árulja nekem senki a zsákbamacskáit macska nélkül. Ha nem vagy benne biztos, hogy az adott dolgot véghez tudod vinni, akkor ne mondd, hogy ezt, vagy azt fogod csinálni, mert akkor azt várom majd el. Viszont ha hozzáteszed ezen egyszerű szerkezetek valamelyikét, hogy "ha tudok", vagy "ha lesz alkalmam", esetleg "amennyiben ráérek", "ha addig meggyógyulok", und so weiter, akkor számolok annak a lehetőségével, hogy az adott szavad megvalósulása/megvalósítása akadályokba ütközhet. Ennek tükrében pedig máris nem várok hiába, értelmet, és indokoltságot nyer az adott dolog be nem következte.

Olyan ez, mint a demonstrátori ösztöndíj kérdése. Nem az a baj, hogy nem fizettek végül annyit, amennyivel a pályázatot meghirdették, hanem az, hogy ez csak jóval később derült ki. Könyörgöm, ha arról van szó, oktatok én ingyen is, de akkor ne szédítsenek 20 000 ösztöndíjjal, hanem mondják meg, hogy "csinálhatod, tiéd a megtiszteltetés, de egy kanyivasat se kapsz érte". Ha tudom előre, akkor nyilván nem úgy számolok, hogy annyit kapok kézhez, amennyivel meghirdetik a pályázatot. Na, de amikor 3 hónap után meglátom a számlámon az ígért összegből befolyó bevétel egyharmadát, mint teljesített kifizetést... egyszerűen unfair. És ugyanez igaz arra, amit kilátásba helyezel: ha nem úgy van, ahogy elhintetted, akkor csalódni fogok, vesztek a bizalmamból, és romlik a hozzáállásom a későbbiekre vonatkozóan - kiváltképp, ha nem exkuzálod magad utólag időben.

Miért mutatok keveset abból, ami a fejemben van? Miért fordulok csak visszafogott figyelemmel mások felé? Mert nem vagyok hajlandó ismét megtűrt kolonc lenni, érzékelni, hogy nincs rám szükség, hogy ennyire se vagyok méltó. Először felmérem az igényszinteket, nem fogok fölösleges energiákat feccölni olyan kapcsolatokba, amelyektől ezt a minimális figyelmet nem várhatom el.
Mert igenis, vártam. Aztán minek? Hogy igaza legyen a paranoiámnak, ami azt susogta a tudatomban, hogy a fenére vársz, úgyse fog bekövetkezni.

Ki tudja, talán legközelebb egy szalmaszálat se mozdítok meg, ha ennyit se várhatok cserébe azon erőfeszítésekért, amiket teszek.
Valahogy mindig rá kell jönnöm újra, és újra, hogy saját magamért kizárólag én tudok, és akarok megtenni mindent. Még szép, hogy ilyen egocentrikus dög lettem! Az átkozott kapcsolatok tettek ilyenné, az összes sekélyes idióta, aki elsiklik az apró részletek fölött.
Járjon a kedvedben akkor a nyári villám! Érezd csak pocsékul magad, megérdemled.

És még csodálkoznak, hogy tartózkodom az emberektől...