A távolság, ha épp távol egymástól beszélgetünk, egyben ígéret is. Ígéret arra, hogy egyszer majd találkozunk, és hálásak leszünk érte, hogy megadatott az alkalom a maga teljességében.
Minden ilyen, találkozás előtti várakozást jobban kedvelek talán, mint magát a beteljesülést, amikor ott állhatunk egymással szemben, mint a két megütközni készülő fél hadereje a csatamezőn. Jobban kedvelem és jobban is áhítom, mert ez egy kis személyes advent, mint mondtam, benne van az ígéret: találkozunk még. Azonban mindig, miután ez bekövetkezett, óhatatlanul is elönt a szomorúság: látjuk még egymást valaha? Akarom majd, hogy megbeszéljünk egy újabb találkozót? Te vajon akarod majd? Mert minden egyes beteljesülés gyásszal jár. Megkaptunk valamit, de mi a garancia, hogy újra a miénk lehet? A beteljesülés után nincs ígéret, csak szomorú, naiv reménykedés. Nem is azért, hogy újra találkozzunk, sokkal inkább azért, mert áhítom a távolságot, amelyben még ott izzik az ígéret, hogy találkozunk még. Enélkül ugyanis nincsenek távlatok.
