Azt hiszem, ez az ultrahang téma olyasmi, aminek külön bejegyzést fogok szentelni, éppen ezért most nem is bocsátkozom vad részletezésbe. Az pedig kétség kívül sokat mondhat, hogy közben rengeteg időm jutott könyvet olvasni, meg elmélkedni.
Születésnapomra kaptam 3 könyvet, ebből kettőt nővéremtől, melyek egyike Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója c. elmekórtani esettanulmánya. Amióta Csáth első novelláját olvastam, ami már 7-8 éve történt, a kedvenc novellistáim egyikeként tartom számon. Persze, nem csak e műfajban alkotott, de hozzám ez áll a legközelebb, értelem szerűen ezen írásaira is repültem rá a pozitív tapasztalatnak köszönhetően. Ez a kb. 200 oldalas kis kötet - formátumát tekintve zsebkönyv - viszont ténylegesen egy esettanulmányt takar.
Korának viszonylataiban korszerű, az akkori viszonylatokban valid tudományos háttérrel, szakértő szemlélettel, nyitott szellemiséggel tárja elénk az író A. Gizella történetét, kórlefolyását, téveszméinek rendszerét, majd boncolgatja a kialakulás okait, az összefüggéseket a pszichopatológiai jelenségek és az eltorzult észleletek között, és így tovább. Tartalmas, érdekes, el kell olvasni, hogy megértsük és átéljük.

Mivel azonban nem kritikát akarok fogalmazni, rá is térek, miféle felfedezéseket tettem általa:

Először is az tűnt fel - ez tulajdonképpen az önismeretem helyes mivoltában erősített meg - hogy tényleg képes vagyok a beteg fejével gondolkodni. Ahogy olvastam a nő idézett sorait, abszolút megértettem, hogyan lehetnek számára logikusak az általa felfedezett összefüggések, hogyan hiheti oly szilárdan azt az irreális, elrugaszkodottnak tartott világképet igaznak. Ha az ő szemével néztem, minden tisztának, világosnak tűnt. Az empátiát, a lényegi "beleérzést" azonban nem tudnám szavakba önteni, ez egész egyszerűen olyan, hogy tényleg képes vagyok átérezni, amin az adott ember keresztül megy, méghozzá mindenféle ellenérzés, ítélkezési késztetés nélkül. Most pedig megnyugodtam, hogy még mindig képes vagyok erre.

A másik, ami letisztult bennem az olvasottak által, az az alapvető emberi motivációk működésének rendszeréről alkotott elképzelésem. Az író ugyanis - a kor viszonyainak megfelelően - átfogó pszichiátriai magyarázatokkal szolgált a különféle pszichés változásokra, deformitásokra, patológiás jelenségekre, az ok-okozati összefüggésekre. És bár rengeteg pszichiátriai szakirodalmat olvastam már (értelem szerűen modern könyveket, ill. cikkeket), egy olyan nézőpontból világította meg ez a tanulmány az egó működését, amilyenből eddig még nem vizsgáltam. Ott van az orrunk előtt, mégse tudnánk ilyen konkrétan, komplex módon megfogalmazni, mint azt az író tette nekünk. Márpedig így olvasva tényleg letisztulhat a kép!

Az egó ugyanis egy falánk kis bestia, mindenkiben másként működik, mások a vágyai, a prioritásai, a gyengéi. Ezt az elemzést elolvasni pedig olyan volt, mint egy kis használati útmutatót böngészni róla. Mindenki belegondolhat, aktuálisan az övé hogy működik, őt mi motiválja, mik a gyengeségei, hogyan érvényesíti az akaratát, hogyan csillapítja ösztönszerűen az egója éhségét. Természetesen én is ebben leltem meg a választ olyan kérdésekre, amik egyes frusztrációimmal kapcsolatosak. Szó se róla, valóban jól ismerem magam, azt viszont nem tagadom, hogy nem értek meg minden érzelmi reakciót, ami lezajlik bennem. Sok olyan érzetet közvetít az agyam, amiről eddig nem tudtam, miért ezt szánja reakciónak, vagy hogy egyáltalán miért is nem hagynak nyugodni azok a bizonyos nyugtalanító körülmények.
Pillanatnyilag tökéletesen tisztában vagyok vele, az én falánk bestiám mire sóvárog (elismerésre az életnek azon színterein, ahol nem gondoltam volna, hogy szükségem lenne rá), és hogyan igyekszik megkaparintani, amire az elégedettségéhez szüksége van. Ezzel együtt pedig megértettem, hogy az indokolatlannak tűnő lehangoltságoknak, szorongásoknak, idegeskedéseknek, elkeseredéseknek mi az oka: a hoppon maradt egó. De nincsen minden nap vacsora, ezt el kell fogadni! Így viszont máris könnyebb, hogy mindezzel tisztában vagyok.