...nem aludtam kielégítő mennyiségű óraszámban. (Értsd: x>4)
Emellett időtlen idők óta most először volt rémálmom. Nem szörnyekkel, nem ijesztgetéssel, vagy olyan dolgokkal, amiket oly sokan képzelnek maguk elé, ha rémálmokról van szó. Az én rémálmomban bántóan erős napfény sütött a szemembe, a régi otthonunkban voltunk ketten, és hívtak téged a tűzoltóságtól, mikor épp összegabalyodtunk, hogy állj arrébb az autóddal, mert egy tűzoltó jármű nem fér el tőle. Te kimentél átparkolni, és visszajőve kezdted el a vallatást, aminek a feszültsége végig ott lógott a levegőben. És hogy mi volt az egészben a legrémesebb? Az intenzív érzések, amik az álom elejétől a végéig letaglóztak. Azt mondtad, itt biztosan van valami más is, de olyan rettentő kegyetlenül, amitől elöntött a zsigerbemarkoló pánik. De miért? Mégis mitől féltem? Egy újabb radikális változástól? A magány kilátásától biztosan nem, ugyanis azt kifejezetten áhítom.
Talán attól rettegtem ennyire, hogy véget kéne vetnem az életednek a méltó újrakezdéshez. Mintha a múltam élő, lassan, akaratlanul mérgező része lennél. Nem tudsz róla, talán nincs is igazam, de felmerült bennem ez is. Nem élhetnek ketten így paralel életutakat azok után, ami történt. Valahogy szeretném, ha megszűnnénk létezni egymás számára, márpedig mivel ez így nem lehetséges, galád módon megkönnyebbülnék a halálodtól. Hiányoznál is, de minden sokkal könnyebb volna. Már nem szenvednél legalább...
Nem akarok én neked rosszat, ami azért manapság csak keveseknek kiváltsága, de így van. Inkább ezzel ellenkezőleg jót akarok neked. Mégse áll hatalmamban jót tenni veled, ugyanis abban lenne valami mesterkélt, valami számító, önző motiváció, hiszen ilyen vagyok: végső soron magamat óvom a katasztrófáktól.
Mindazonáltal erre nincs lehetőség intenzív érzelmi hatás alatt, ezért lehetséges, hogy olyan rémületesen kótyagos, tehetetlenül vívódó fejjel, kimerülten, verítékben fürödve téptem ki magam ebből a lidérces álomból, ami másképpen nem akart véget érni.
És tudod, mit mondok? Hogy ez veszélyes. Szorongok a gondolattól, hogy megismétlődik, szorongok tőle, hogy ott folytatódik, ahol abbahagytuk, és te tovább kínzol annak ellenére, hogy nem akartam neked ártani. Nem akarom emiatt elveszíteni a törékenyen felépülő rendszert magamban, ami öngyűlölet és önimádat sajátos, egoista, befelé forduló keverékének alapjain nyugszik. Viszont ezekbe az alapokba építettél magad is annyit, hogy jogosan féljek, mi lesz velem, ha magamra hagysz - élve, vagy holtan. Élve ugyanis elviheted, mintegy "elperelheted" tőlem mindazt, amit hozzám tettél, holtan viszont még látok rá esélyt, hogy örökségként megtarthassam.
Akárhogy is, de betalált a meglátásod: van itt valami más is. Nekem nem nagy probléma, neked annál inkább, márpedig itt a dilemmája annak, kinek akarok jót valójában: neked, mert kímélni akarlak, vagy magamnak, akit szintén kímélni akarok? Mintha bíró lennék most kettőnk igényei között. Szeretném, ha kézfogást követően barátsággal válnának el az útjaink. Nem akarok háborút!
