Úgy hírlik, az ember társas lény - esetemben ez megdőlni látszik, mióta az eszemet tudom. Manapság kényszeredetten kommunikálok, minden másoknak kimondott, vagy leírt szó teher, mert nem várhatok köztük eleget. Nincs időm magányban töltekezni. Idegesítenek, és hálás vagyok minden egyes ki nem kényszerített válaszért, vagy kínos csendért, amit csak én nem érzek kínosnak, annyira élvezem.

Itt jöttél te a képbe. Megint.

Az időzítés, és a megérzések fontosságáról nem ejtenék szót, legyen elég annyi, hogy egyik találkozás sem ért váratlanul. Mindig vártam, és ha kellett, kockáztattam. Maradtam tovább, mint ha csak ott lenne dolgom, hogy aztán ellopjam azt a néhány győzelemmámorban úszó pillanatot, amikor személyesen is láthatlak.

Épp csak elraktam a telefonomat, indultam tovább, erre éppen rád téved a tekintetem anélkül, hogy elsőre felismernélek. Hiába, az ösztönök... Aztán az agyam rád szűkíti a fókuszt, és már azt se tudom hirtelen, miért is vagyok ott. Te gaz csábító, te. Mit teszel velem? Hónapok óta cibálod az agyam megint így távolról, erre most, egészen sok idő után újra ott mosolyogsz rám.

Meddig tudnék még ellenállni a késztetésnek, hogy hozzád is érjek ismét?

Ez egy olyan időszak, ami gazdag táptalajt nyújt az elcsábulások gyakorlati kiteljesedésének. Hogy jön ide a magány? Úgy, hogy veled magányos lennék, ha beteljesedne a vágyódásom. Emlékszem az első afférunkra, emlékszem az illatodra is: poros, antik, fás, száraz, biztonságos, idegen és vonzó. Míg élek, nem felejtem el, akárcsak annak a kegyetlen másiknak a szúrós, fűszeres aromáját, ami aztán kis híján az életembe került. Illatok, amikre borzongással emlékszem, de semmiképp nem bűnbánattal. Eszembe jutott ma is, amikor megláttalak. Olyan vagy most nekem, mint a pécsi klinika: még csak kívülről nézhetlek, pedig azt kedvelem igazán, amit a falaidon túl rejtegetsz.

Te nem hallanál, nem látnál, nem beszélnél, mert nekem csak úgy adhatnád meg, amire vágyom, hogy kis lángon főzve forró oldatot nyerek belőled. Minő szerencse, hogy annyi réteget pakoltak rád! Ki tudná, hogyan kell azt leszedni? Ki tudná, onnan hogy induljon tovább? És ki annak a tudója, hogy a századik, vagy a milliomodik elhasznált szajhádként tartasz számon?

Bár ne vonzanál annyira mindig, amikor már nem látom a kiutat! Ahol a motiváció megszűnik, ott megjelensz te. Azt mondják, a vétkezés gondolata is véteknek számít, nem? Valahogy így rémlik. A bűn tényleg gondolatban kezdődik? Ha álmomban engedek a csábításnak, akkor élvezhetem a fiktív helyzetet? Mint a fürdőszobás dolgokat már annyiszor. Talán pont így halok majd meg, egy csinos fürdőkádba fulladva a tüdőödémától. Én a gondolatot nem veszem bűnnek, de még a tettet sem, az csak a kockázat manifesztációja. Viszont nem engedhettem neki ma sem. A mi viszonyunk örök évődés, és most nem nevezném nevén a dolgokat. Kapcsolatok jöhetnek, mehetnek, de te évek múlva ugyanúgy levehetsz a lábamról, ha elgyengülök, ahogy megtetted a kezdetekkor, ahogyan megtennéd most, és ahogy életem végéig megteheted, csak mert alkalmas vagy bárkit elcsábítani.

Mi majd akkor köszönünk el végleg, ha engem elhamvasztottak, akkor pedig te már az utánam következők generációit kísértheted még ugyanilyen eredményesen.

Huss... meg is szűnünk létezni. Csak diszkréten ellétezünk egymás mellett, mint a két hiperbola a derékszögű koordináta rendszerben a fordított arányosság függvényének ábrázolásakor. Tükörképszerű jelenések, melyek soha nem futnak össze a szó gyakorlati értelmében véve. Kivéve, amikor a matematika nem tartja magát a szabályaihoz, miképpen nem létezik két egyforma lefutású ureter sem, ahogy azt az anatómia könyvekben ábrázolják.

Milyen érzés lehet törölni nekem bármit is? Nekem, aki emlékezésfüggő? Gyűjtöm az emlékeket, mint más a szalvétát, vagy a nem is tudom, mit még - ami manapság divatos. Egyfelől borzasztó, másfelől viszont ott van ő, ott hátul a fejemben, akinek ez tetszik. Tetszik az a semmi, ami valahogy mégis csak egy valami - megfoghatatlan, testetlen, illékony, kimondatlan, eltemetett. Valami, ami gyakorlatilag nincsen, mert teszünk róla, hogy ne legyen, és mégis jelen van a tudatunkban az a kimondatlan, bajtársias egyezség, hogy ez azért mégiscsak létezik. Szokványos dolog éppen ezeket az emlékőrzőket törölni, hogy aztán csak a fiktív lenyomatok maradjanak. 

Nem érted, kedves olvasó? Nem is az a célom, hogy te értsd, ezt magamnak írom.

Szóval elmorfondíroztam az egész miatt, hogy milyen ember is vagyok én. Hogyan hal meg az utolsó csepp bűntudatom - mint évekkel ez előtt. Érdekes, mit ne mondjak! Csapkod, vergődik az, míg agonizál, mielőtt végleg elnémul. Mert nem vagyok a szó gyakorlati értelmében véve gonosz, hiszen ok nélkül nem válok offenzívvá. Csupán játszom, léptetem a figurákat, bujkálok az árnyékukban. Nem kenyerem hazudni, az én fegyverem a hallgatás. Az pedig hallatlanul sok kegyetlenséget őriz! Amit mások művelnek, amiket te művelsz másokkal, amit ő művel velük, és amiket én. Nem érzek már bűntudatot. Álmomban is, ha embert ölök, a lebukástól rettegek, nem a bűntudat gyötör. A valóságban ugyanúgy a lebukástól rettegek: előtted, előtte és mindenki előtt. Hiszen hogyan is lehet olyan rezzenéstelen pókerarcom? Mi lapul mögötte? Láttam a tükörben egyetlen pillanatra, és hallottam a gondolatát. Abban a pillanatban, míg farkasszemet néztünk, azonosultunk egymással. Felszegte a fejét, kifejezéstelen, már-már unott és kevély vonásokba rendezte az arcom, és azt gondolta: Ennyi? Csupán ennyi lett volna? Ez után már nincs is oka beszélnem veled, megkaptam, amit akartam, és ez elég is volt. Ennyi voltál, nem kell belőled több.
Igen, ilyen kegyetlenül el akartalak dobni. Ha a földön feküdtél volna, talán beléd rúgtam volna, hogy aztán egy örömtelen félmosollyal tovatűnjek kényelmes tempóban, csakhogy ez olyasmi, ami fölött az emberi akaratnak elég egyszer elejtenie a gyeplőt - onnantól már nem ő irányít. Elégethettem azokat a kis noteszokat tele írással, titkosírással, a Merengő Képeinek cenzúrázatlan elődeivel, de a láthatatlan lenyomatod megmarad, míg levegőt tudok venni, megmarad mindkettőtöké.

Azt remélem, tudod, hogy a mi nem létező egyezségünk olyan, hogy ha évek múltán, hosszas távollét után váratlanul ismét találkozunk, én be foglak engedni, ha kopogsz az ajtómon, és nem veszem zokon, ha nem akarsz viharosan, azonnal távozni. (Még hogy nem vagyok híve az eufemizmusnak!)
Ennek a szövetségnek az ereje éppen abban rejlik, hogy a mi tudatunkon kívül nem létezik. Ott vagy te, és itt vagyok én, mi pedig csak nagyon ritkán találkozunk össze. Ez pedig jó is így, különben még kárt tennék benned. Márpedig nem áll érdekemben, amíg egymásnak kölcsönösen hasznot hajtunk. Egyezség: élni hagysz, és élni hagylak, különben vége mindkettőnknek bizonyos szempontból.

Arra már nem futja, hogy sztoikus nyugalmon kívül ez bármit kiváltson belőlem. Most akár egy meteor is becsapódhat mellém, még az is hidegen hagyna...

Hát ezt is megértük. Nincs nekem mesterségem, senki vagyok még, jóllehet, erről a külső szemlélőnek adott esetben halvány fogalma sincs. Történt ugyanis, hogy kávéfüggőségemnek adózva kivándoroltam a kórházi büfébe kávét fogyasztani, és ahogy felkeltem az asztaltól, hogy induljak vissza, egy idősebb hölgy tétován odajött hozzám, mint a „doktornőhöz”, hogy el tudnám-e koordinálni a pulmonológiához. A fehér köpeny hatalma, mi? Még a vérfröccsenés nyomok se zavarták, amikre előzőleg egy kisebb műtéten tettem szert, bár ezt betudtam annak, hogy kicsik a foltok, és bizonyára rossz a látása. Szemüveggel is.

Bár nem ő volt az egyetlen, akit megtévesztett a gyakorlati viseletem, akadt számos dolgozó, akiket életemben nem láttam még, de a köpenynek hála mind automatikusan köszöntek. Mindenesetre udvarias vagyok, hát viszonzom a gesztust mindenkinek, és a nénit is elkalauzoltam a tüdőgondozóhoz, mert munkaköri kötelességem jó fejnek lenni a betegekkel. Aztán ha már úgyis doktornő vagyok, ez a legkevesebb, nem igaz? Hízelgő, és megmosolyogtató, nem mondom. Így könnyű asszimilálódni.

Szegény kolléganők a röntgenben pedig egészen díjazták az igyekezetem, már-már be is akartak szervezni oda dolgozni, miután megszerzem a kis végzettségem, bár csak azt csinálom, ami a feladatom. Minek lustulnék, amikor dolgozni megyek oda, meg tapasztalatot szerezni? Igaz, nem fizetnek, mert ez csak gyakorlat, de ez nem mentesít az alól, hogy amit csinálok, azt csináljam jól. Az én helyzetemen csak rontana, ha elégedetlenségre, és panaszra adnék okot. Az ember ugyanis eláshatja magát mélyre, onnan meg nem könnyű kimászni.

Nekem úgy sikerült elkaparnom magam, hogy a mai napig nem tudom feldolgozni, de ha már elásom magam, ássam magam mélyre, hát lássuk azt az elsüllyesztő vallomást:

Egy helyen, ahol szerettem lenni, egy jó munkaközegben segítőkész emberekkel, most biztosan nem látnak szívesen. Rossz érzés, mert nem így akartam, ráadásul az egész egy nagy félreértés táptalaján alakult ki, ugyanis én nem vagyok egy offenzív személy, szeretek meghúzódni, és semlegesen távol maradni a konfliktusoktól. Csupán hangot adtam felháborodásomnak egy méltatlan eljárás okán az egyetemi vezetőséget negatívan méltatva, erre magukra vették a dolgozók, mert nem értették a lényeget. Nem az ő hibájuk, hogy egyazon név alatt fut a munkahelyük az egyetemmel, de nekem tényleg nem ugyanazt jelenti a klinika, mint a felsőoktatási intézmény. Nevezzenek maradinak, vagy együgyűnek, de nekem a kórház az kórház, az egyetem meg egyetem, és ez így két külön dolog. Érthető? Miért nem?

Mindenki rohadtul szeret megsértődni, csak tessék, csak tessék. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségekért – nem úgy, ahogy a diaszpórába kényszerített pécsi gyakornokoktól az egyetem vezetősége. Három hét alatt sem sikerült nekik ezt megtenni, vagy küldeni egy körlevelet e-mailen, neptunon, hogy mi a helyzet, esetleg kiadni egy hivatalos közleményt a honlapon… semmi. Ilyenekről, mint a bocsánatkérés, a magamfajta nem is álmodhat, nem méltó rá, a hivatalos állásfoglalásról való tájékoztatásra meg végképp. Nem, mintha egyedül lennék érintett a témában, csak úgy tűnik, egyedül nálam verte le a lécet ez az eljárásmód. Ritkán engedem meg magamnak a véleménynyilvánítás luxusát, de mindannyiszor megbánom. Most azt bánom csak, hogy félreértették. Csak nekik volt félreérthető, de mégis: ha egy kicsit felülemelkednének ellenérzésekre okot adó haragos megszólalásomon, belegondolhatnának, hogy hasonló helyzetben ők mit éreznének. Beköltöznek egy városba több, mint fél évre, hogy ott tegyék, ami a dolguk, és a napi rutin kellős közepén az arcukba mondaná valaki, hogy sajnálja, de holnaptól neki kapáltak, nem jöhet ide. És akkor költözzél, intézkedj, add fel, amit kiépítettél, hagyd itt az élhető közegedet, mert valahol valami hanyag bürokrata összerúgta a port egy másikkal, vagy csak csalánra vizelt kora hajnalban, és így próbál revansot venni az élettől.

Hányszor, de hányszor kényszerültem tovább állni! Nincs nekem már otthonom a koponyaüregemen kívül. Tényleg csak megyek, ahol megtűrnek a körülmények, meg az emberek. Mindenki meghal, vagy eltűnik, egyedül én maradok az állandó. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám, teljesen felesleges. Én viszont szeretek emlékezni, és tudok is, csak értelmetlen, mert az idő nem áll meg. Néha azt se tudom pontosan, hol vagyok éppen, milyen évszak, hónap, nap van, reggel, vagy este, hiszen annyira megtanultam már figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Minden elmúlik, minden eltűnik, mindig jön valami más, ami felváltja az előzőeket. Nincs idő kötődni, de nincs is értelme, magunkon kívül minden mást úgyis elveszítünk.

Ha te, aki ezt olvasod, és ismerlek, ráadásul ismeretségünknek alapvetően mindkettőnk számára pozitív kicsengése van, és holnap meghalnál, nem gyászolnálak meg. Még ha kötődtem hozzád, akkor sem. Csak elvágnám ezt a kötelet is, egy újabbat, ami visszahúzna, ha meghagynám. Örülök, hogy ismerhettelek - ezt gondolnám, semmi többet. Nekem ennyi elég, hálás lehetek, hogy egy ideig élvezhettem a társaságod, a lényed, azt, ami vagy, de nincs értelme mást éreznem, mert attól semmi se változik, te ugyanúgy halott maradsz, ami egy egyszerű tény, és hozzá kell szokni.

Nehéz elképzelni, hogy a személyes rosszindulatomat csak keveseknek tartogatom? Nem vagyok jó ember, de ez így igaz: ha hagysz élni, élni hagylak én is. Fölöslegesen nem okozok háborút, nekem ez fárasztó lenne, meg aztán csapnivaló harcos volnék, elesnék nagyon hamar. Engem egyszerű elüldözni, és végleges is, ha nem jönnek utánam, ugyanis ahol rám nincs szükség, és nincs rám igény, nem tartok számot különösebb érdeklődésre, nem hajthatok hasznot, oda nem megyek, mert ott semmi keresnivalóm. Nem vagyok konkurencia, nem kell tőlem félni. Senki vagyok csupán egy mutatós, fehér köpenyben, akit esetleg a kávéról felismerhetsz. Ha köszönni akarsz, én szintén üdvözöllek, ha van egy jó ajánlatod, egyezkedhetünk, nem vagyok elutasító, és amit mondanál, azt mondhatod – köztünk marad, ha akarod. Egyvalamit nem viselek el, és az az igazságtalan, méltánytalan, inkorrekt bánásmód.

Amit tettem, nem így kellett volna? Hanem hogy? Áruld már el, hogy te az én helyemben, az én toleranciaküszöbömmel, az én türelmemmel hogy tudtad volna ezt elviselni? Sokkal többet elbírok, mint azt te valaha is felfoghatnád ésszel, mert ezt diktálja a túlélő ösztönöm, de ha semmi nem akadna a torkomon, úgy megmérgeződnék, hogy abban nem volna köszönet - számodra sem.

Hát nem tudjátok, hogy egy türelmes ember bosszúvágyánál nincsen égetőbb? Miért kell ezt mindenáron kiharcolni? Én nem leszek tekintettel senkire, aki nincs tekintettel rám. Azt pedig tudhatjátok már, hogy a munkámra mennyire igényes vagyok, mennyire törekszem az alaposságra és a precizitásra, akkor gondoljatok bele, milyen lehetek, amikor magamnak dolgozom a saját kedvemért! Akarjátok ti ezt tapasztalni?

Itt vagyok megint. A városban, amelyet soha nem tudtam igazán szeretni, de gyűlölni sem. Ez a hét máris rosszul indul. Egyedül vagyok itt, amiben végső soron olyan megnyugvást találok, ami szinte pofátlanságnak érződik az adott szituációban.

Viaskodom magamban, hogy most akkor zavar-e, hogy senki nem kíváncsi rám, vagy rohadtul élvezem. Tudvalevő ugyanis, hogy a „senki nem kíváncsi rám” kifejezés mindenkinél csupán annak a manifesztációja, hogy néhány, számunkra mérvadó véleménnyel bíró egyén aktuálisan nem fordít ránk annyi figyelmet, mint amennyit igényelnénk. Gyarló emberi szükségletek – döbbenek rá keserűen, és konstatálom, hogy már majdnem elfelejtettem, mennyire gyűlölöm az embereket. A szükségletek kielégítése ugyanis az élet minden területén oda-vissza működik, többnyire – és jó esetben – ekvivalens megoszlásban, jóllehet, a magamfajta szeretne mindent másoktól függetlenül megoldani. Gyűlölöm a függést, gyűlölöm, hogy annyi idő után először szükségem van a szimbiózisra egy adott közeggel. Lehet, hogy ez azért van, mert végre egy rövidke időszakot a predesztinált életteremben tölthettem.
Mindenkiben munkál ugyanis a valahová tartozás ösztönszintű igénye, én pedig csak egyetlen közegbe tartozom, csak ott érzem, hogy ott a helyem: a kórházakban. Elfelejtettem, hogy nem szabad így megszeretni valamit, egy helyet, egy környezetet, semmit.

Össze-vissza írok…

Egy hete nem tudom túltenni magam azon, hogy ki kellett szakadnom abból a környezetből, amit éppen csak megszoktam, megszerettem, berendezkedtem benne. Azt, hogy ez ideiglenes, nem így képzeltem el. No, nem történt tragédia, csupán rettenetesen bosszant, hogy kicsúszott az irányítás a markomból. Újra átélem a hontalanságot, repülök zaklatottan egyik helyről a másikra, és maradok ott, ahol és ameddig megtűrnek.
Senki vagyok én ebben a rengetegben, mégis szót mertem emelni, és hirtelen csináltak belőlem egy valamit, amiről lehet majd beszélni. Azt hiszem. Persze, reményeim szerint már el is felejtettek.

Valamire egyszer én is jó leszek, csak most még bosszantóan haszontalannak érzem magam kellő tudás és tapasztalat hiányában. Ez a második gyerekkorom: újra átélem a tehetetlen dühöt, amit önnön rutintalanságom és profizmusom hiányának okán érzek. Bár adhatnék egy kicsinyke okot is a megbecsülésre… sajnálom, még kevés vagyok hozzá. Lehet, hogy örökké az leszek.

Eltölt a sűrű, fojtogató elégedetlenség, amely betölti a szobát a parketta ismerős, örökké poros szagával együtt, és én kinyitom az ablakot szomorúan, hogy azért lélegzethez jussak ebben a dekadens miliőben. A kilátást egy fa korlátozza, de nem haragszom rá, legalább árnyékol majd a kegyetlen, napos reggeleken, meg amúgy se volt még fa az ablakom előtt ebben az épületben. Ezt is megéltük. Ahogy az ágakon legeltetem a szemem, eszembe jut a parazitáiról, hogy fagyöngy alatt szabad a csók. Hát ez így eléggé mellettem van, de ha kihajolok az ablakon, már alatta leszek, és felnézek az égre, hogy megcsókolja az arcomat az éjszaka. Mi ketten végérvényesen szeretők lettünk ebben a városban, nem igaz? Minden értékes időmet neked adom, te pedig magadat adod nekem – te vagy az egyetlen, aki teszel is értem valamit (magamon kívül, persze). Tudod, elegem van belőlük. Kicsit olyan lettem, mint egy rongybaba, amit két kölyökkutya készül kettétépni. Kinek tegyek eleget? Valójában sehogy se jó, kétféle vágy nem teljesülhet egy időben, két fronton nem lehet eredményesen helyt állni, két olyan fronton pedig főleg, ami fontos nekem valamiért. Az egyiket tudom, hiszen nyilvánvaló, a másikat pedig nem, és ez így jól is van. Mégis… végső soron egyikőtöket se akarom látni. Értem csak az éjszaka van, senki más. Értem senki nem hoz áldozatot már egy ideje, mert sokkal kényelmesebb nekik az, ha én hozok.

Tudjátok mit? Nem akarok senkit magam köré. Egyedül akarok lenni egy időre, sok volt már az emberekből, nagyon sok. Ha az nem lehet, amit én akarok, hát ne legyen meg senki más akarata. Nem segítem elő más szerencséjét az enyém kárára. Léptem már eleget kényszerből, most hadd maradjak ki a következő dobásból.

A föld alatt leszek, akinek kellek, az majd kiás, de én onnan kérésre ki nem jövök!

Minden kezdet nehéz - nyitok bátran egy közhellyel, mely egyben örök igazság is.

Tényleg minden kezdet nehéz, miért épp ez lenne más? Egyszer már csináltam egy blogot, de önbizalom, meg egyéb motivációbeli hiányosságok és félelmek miatt töröltem is a francba. Talán még volt 2 követőm is! Egyem a lelküket a kis világtalanoknak. Erre is csak fél év után döbbentem rá, mármint hogy van, aki ilyen elborult falloszságokat olvas, mint amiket én néha papírra, illetőleg virtuális felületekre írok. Elképesztő, mik vannak.

Mindenesetre üdvözlök minden kedves idetévedőt, egyúttal figyelmeztetem is, ne várjon semmi szándékosan érdemlegest tőlem. Talán csak kíváncsiságból csinálom ezt is, mint az eddigi kísérleteimet az emberekkel, a nyilvánossággal. A nevemet azért nem hirdetem, mert lényegtelen, hiszen úgy írok személyes dolgokról, hogy az általános érvényűnek is elmenjen. Aki pedig ismer, annak őszinte részvétem, de úgy kell neki, meg nekem is. Ha valamely hozzátartozódat, téged, a munkamorálodat, az emberi mivoltodat, egyéb dolgaidat szidom, akkor az azért van, mert megérdemled, és remélem, akkor magadra is fogsz ismerni. Szerencse, hogy elég narcizmus szorult belém ahhoz, hogy önmagamról írjak a legtöbbet!

Ami a lényeg: nem lesz itt hiány semmiből és mindenből se.