Hát ezt is megértük. Nincs nekem mesterségem, senki vagyok még, jóllehet, erről a külső szemlélőnek adott esetben halvány fogalma sincs. Történt ugyanis, hogy kávéfüggőségemnek adózva kivándoroltam a kórházi büfébe kávét fogyasztani, és ahogy felkeltem az asztaltól, hogy induljak vissza, egy idősebb hölgy tétován odajött hozzám, mint a „doktornőhöz”, hogy el tudnám-e koordinálni a pulmonológiához. A fehér köpeny hatalma, mi? Még a vérfröccsenés nyomok se zavarták, amikre előzőleg egy kisebb műtéten tettem szert, bár ezt betudtam annak, hogy kicsik a foltok, és bizonyára rossz a látása. Szemüveggel is.
Bár nem ő volt az egyetlen, akit megtévesztett a gyakorlati viseletem, akadt számos dolgozó, akiket életemben nem láttam még, de a köpenynek hála mind automatikusan köszöntek. Mindenesetre udvarias vagyok, hát viszonzom a gesztust mindenkinek, és a nénit is elkalauzoltam a tüdőgondozóhoz, mert munkaköri kötelességem jó fejnek lenni a betegekkel. Aztán ha már úgyis doktornő vagyok, ez a legkevesebb, nem igaz? Hízelgő, és megmosolyogtató, nem mondom. Így könnyű asszimilálódni.
Szegény kolléganők a röntgenben pedig egészen díjazták az igyekezetem, már-már be is akartak szervezni oda dolgozni, miután megszerzem a kis végzettségem, bár csak azt csinálom, ami a feladatom. Minek lustulnék, amikor dolgozni megyek oda, meg tapasztalatot szerezni? Igaz, nem fizetnek, mert ez csak gyakorlat, de ez nem mentesít az alól, hogy amit csinálok, azt csináljam jól. Az én helyzetemen csak rontana, ha elégedetlenségre, és panaszra adnék okot. Az ember ugyanis eláshatja magát mélyre, onnan meg nem könnyű kimászni.
Nekem úgy sikerült elkaparnom magam, hogy a mai napig nem tudom feldolgozni, de ha már elásom magam, ássam magam mélyre, hát lássuk azt az elsüllyesztő vallomást:
Egy helyen, ahol szerettem lenni, egy jó munkaközegben segítőkész emberekkel, most biztosan nem látnak szívesen. Rossz érzés, mert nem így akartam, ráadásul az egész egy nagy félreértés táptalaján alakult ki, ugyanis én nem vagyok egy offenzív személy, szeretek meghúzódni, és semlegesen távol maradni a konfliktusoktól. Csupán hangot adtam felháborodásomnak egy méltatlan eljárás okán az egyetemi vezetőséget negatívan méltatva, erre magukra vették a dolgozók, mert nem értették a lényeget. Nem az ő hibájuk, hogy egyazon név alatt fut a munkahelyük az egyetemmel, de nekem tényleg nem ugyanazt jelenti a klinika, mint a felsőoktatási intézmény. Nevezzenek maradinak, vagy együgyűnek, de nekem a kórház az kórház, az egyetem meg egyetem, és ez így két külön dolog. Érthető? Miért nem?
Mindenki rohadtul szeret megsértődni, csak tessék, csak tessék. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségekért – nem úgy, ahogy a diaszpórába kényszerített pécsi gyakornokoktól az egyetem vezetősége. Három hét alatt sem sikerült nekik ezt megtenni, vagy küldeni egy körlevelet e-mailen, neptunon, hogy mi a helyzet, esetleg kiadni egy hivatalos közleményt a honlapon… semmi. Ilyenekről, mint a bocsánatkérés, a magamfajta nem is álmodhat, nem méltó rá, a hivatalos állásfoglalásról való tájékoztatásra meg végképp. Nem, mintha egyedül lennék érintett a témában, csak úgy tűnik, egyedül nálam verte le a lécet ez az eljárásmód. Ritkán engedem meg magamnak a véleménynyilvánítás luxusát, de mindannyiszor megbánom. Most azt bánom csak, hogy félreértették. Csak nekik volt félreérthető, de mégis: ha egy kicsit felülemelkednének ellenérzésekre okot adó haragos megszólalásomon, belegondolhatnának, hogy hasonló helyzetben ők mit éreznének. Beköltöznek egy városba több, mint fél évre, hogy ott tegyék, ami a dolguk, és a napi rutin kellős közepén az arcukba mondaná valaki, hogy sajnálja, de holnaptól neki kapáltak, nem jöhet ide. És akkor költözzél, intézkedj, add fel, amit kiépítettél, hagyd itt az élhető közegedet, mert valahol valami hanyag bürokrata összerúgta a port egy másikkal, vagy csak csalánra vizelt kora hajnalban, és így próbál revansot venni az élettől.
Hányszor, de hányszor kényszerültem tovább állni! Nincs nekem már otthonom a koponyaüregemen kívül. Tényleg csak megyek, ahol megtűrnek a körülmények, meg az emberek. Mindenki meghal, vagy eltűnik, egyedül én maradok az állandó. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám, teljesen felesleges. Én viszont szeretek emlékezni, és tudok is, csak értelmetlen, mert az idő nem áll meg. Néha azt se tudom pontosan, hol vagyok éppen, milyen évszak, hónap, nap van, reggel, vagy este, hiszen annyira megtanultam már figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Minden elmúlik, minden eltűnik, mindig jön valami más, ami felváltja az előzőeket. Nincs idő kötődni, de nincs is értelme, magunkon kívül minden mást úgyis elveszítünk.
Ha te, aki ezt olvasod, és ismerlek, ráadásul ismeretségünknek alapvetően mindkettőnk számára pozitív kicsengése van, és holnap meghalnál, nem gyászolnálak meg. Még ha kötődtem hozzád, akkor sem. Csak elvágnám ezt a kötelet is, egy újabbat, ami visszahúzna, ha meghagynám. Örülök, hogy ismerhettelek - ezt gondolnám, semmi többet. Nekem ennyi elég, hálás lehetek, hogy egy ideig élvezhettem a társaságod, a lényed, azt, ami vagy, de nincs értelme mást éreznem, mert attól semmi se változik, te ugyanúgy halott maradsz, ami egy egyszerű tény, és hozzá kell szokni.
Nehéz elképzelni, hogy a személyes rosszindulatomat csak keveseknek tartogatom? Nem vagyok jó ember, de ez így igaz: ha hagysz élni, élni hagylak én is. Fölöslegesen nem okozok háborút, nekem ez fárasztó lenne, meg aztán csapnivaló harcos volnék, elesnék nagyon hamar. Engem egyszerű elüldözni, és végleges is, ha nem jönnek utánam, ugyanis ahol rám nincs szükség, és nincs rám igény, nem tartok számot különösebb érdeklődésre, nem hajthatok hasznot, oda nem megyek, mert ott semmi keresnivalóm. Nem vagyok konkurencia, nem kell tőlem félni. Senki vagyok csupán egy mutatós, fehér köpenyben, akit esetleg a kávéról felismerhetsz. Ha köszönni akarsz, én szintén üdvözöllek, ha van egy jó ajánlatod, egyezkedhetünk, nem vagyok elutasító, és amit mondanál, azt mondhatod – köztünk marad, ha akarod. Egyvalamit nem viselek el, és az az igazságtalan, méltánytalan, inkorrekt bánásmód.
Amit tettem, nem így kellett volna? Hanem hogy? Áruld már el, hogy te az én helyemben, az én toleranciaküszöbömmel, az én türelmemmel hogy tudtad volna ezt elviselni? Sokkal többet elbírok, mint azt te valaha is felfoghatnád ésszel, mert ezt diktálja a túlélő ösztönöm, de ha semmi nem akadna a torkomon, úgy megmérgeződnék, hogy abban nem volna köszönet - számodra sem.
Hát nem tudjátok, hogy egy türelmes ember bosszúvágyánál nincsen égetőbb? Miért kell ezt mindenáron kiharcolni? Én nem leszek tekintettel senkire, aki nincs tekintettel rám. Azt pedig tudhatjátok már, hogy a munkámra mennyire igényes vagyok, mennyire törekszem az alaposságra és a precizitásra, akkor gondoljatok bele, milyen lehetek, amikor magamnak dolgozom a saját kedvemért! Akarjátok ti ezt tapasztalni?
