Huss... meg is szűnünk létezni. Csak diszkréten ellétezünk egymás mellett, mint a két hiperbola a derékszögű koordináta rendszerben a fordított arányosság függvényének ábrázolásakor. Tükörképszerű jelenések, melyek soha nem futnak össze a szó gyakorlati értelmében véve. Kivéve, amikor a matematika nem tartja magát a szabályaihoz, miképpen nem létezik két egyforma lefutású ureter sem, ahogy azt az anatómia könyvekben ábrázolják.
Milyen érzés lehet törölni nekem bármit is? Nekem, aki emlékezésfüggő? Gyűjtöm az emlékeket, mint más a szalvétát, vagy a nem is tudom, mit még - ami manapság divatos. Egyfelől borzasztó, másfelől viszont ott van ő, ott hátul a fejemben, akinek ez tetszik. Tetszik az a semmi, ami valahogy mégis csak egy valami - megfoghatatlan, testetlen, illékony, kimondatlan, eltemetett. Valami, ami gyakorlatilag nincsen, mert teszünk róla, hogy ne legyen, és mégis jelen van a tudatunkban az a kimondatlan, bajtársias egyezség, hogy ez azért mégiscsak létezik. Szokványos dolog éppen ezeket az emlékőrzőket törölni, hogy aztán csak a fiktív lenyomatok maradjanak.
Nem érted, kedves olvasó? Nem is az a célom, hogy te értsd, ezt magamnak írom.
Szóval elmorfondíroztam az egész miatt, hogy milyen ember is vagyok én. Hogyan hal meg az utolsó csepp bűntudatom - mint évekkel ez előtt. Érdekes, mit ne mondjak! Csapkod, vergődik az, míg agonizál, mielőtt végleg elnémul. Mert nem vagyok a szó gyakorlati értelmében véve gonosz, hiszen ok nélkül nem válok offenzívvá. Csupán játszom, léptetem a figurákat, bujkálok az árnyékukban. Nem kenyerem hazudni, az én fegyverem a hallgatás. Az pedig hallatlanul sok kegyetlenséget őriz! Amit mások művelnek, amiket te művelsz másokkal, amit ő művel velük, és amiket én. Nem érzek már bűntudatot. Álmomban is, ha embert ölök, a lebukástól rettegek, nem a bűntudat gyötör. A valóságban ugyanúgy a lebukástól rettegek: előtted, előtte és mindenki előtt. Hiszen hogyan is lehet olyan rezzenéstelen pókerarcom? Mi lapul mögötte? Láttam a tükörben egyetlen pillanatra, és hallottam a gondolatát. Abban a pillanatban, míg farkasszemet néztünk, azonosultunk egymással. Felszegte a fejét, kifejezéstelen, már-már unott és kevély vonásokba rendezte az arcom, és azt gondolta: Ennyi? Csupán ennyi lett volna? Ez után már nincs is oka beszélnem veled, megkaptam, amit akartam, és ez elég is volt. Ennyi voltál, nem kell belőled több.
Igen, ilyen kegyetlenül el akartalak dobni. Ha a földön feküdtél volna, talán beléd rúgtam volna, hogy aztán egy örömtelen félmosollyal tovatűnjek kényelmes tempóban, csakhogy ez olyasmi, ami fölött az emberi akaratnak elég egyszer elejtenie a gyeplőt - onnantól már nem ő irányít. Elégethettem azokat a kis noteszokat tele írással, titkosírással, a Merengő Képeinek cenzúrázatlan elődeivel, de a láthatatlan lenyomatod megmarad, míg levegőt tudok venni, megmarad mindkettőtöké.
Azt remélem, tudod, hogy a mi nem létező egyezségünk olyan, hogy ha évek múltán, hosszas távollét után váratlanul ismét találkozunk, én be foglak engedni, ha kopogsz az ajtómon, és nem veszem zokon, ha nem akarsz viharosan, azonnal távozni. (Még hogy nem vagyok híve az eufemizmusnak!)
Ennek a szövetségnek az ereje éppen abban rejlik, hogy a mi tudatunkon kívül nem létezik. Ott vagy te, és itt vagyok én, mi pedig csak nagyon ritkán találkozunk össze. Ez pedig jó is így, különben még kárt tennék benned. Márpedig nem áll érdekemben, amíg egymásnak kölcsönösen hasznot hajtunk. Egyezség: élni hagysz, és élni hagylak, különben vége mindkettőnknek bizonyos szempontból.
Arra már nem futja, hogy sztoikus nyugalmon kívül ez bármit kiváltson belőlem. Most akár egy meteor is becsapódhat mellém, még az is hidegen hagyna...
