Ahogy a címből is adódik, ez amolyan antiútmutató, meg persze első sorban egy őszinte vallomás a saját stressz(nem)kezelési stratégiámról.

Mert ugyebár az egyetemi évekről mondják (a boldog tudatlanok), hogy "életünk legszebb évei" lesznek. Aha, egy lófalloszt. Már, akinek felhőtlenül tudnak telni...
Elvégre nem tagadom, nekem se volt rossz. Önálló életvitel, egyéni időbeosztás, alvás-ébrenlét ciklus üzemeltetése ahogy sikerül-alapon, hajnalig tartó novellaírás, zavartalan alkotói magány, zavartalan magány, kötelezettségmentes társaság nélkülözés, délutáni alvás éjjeli helyett, maratoni sorozatnézések, kizárólag a saját szennyes edényeid mosogatása... és még sorolhatnám. Lehet, a felsorolásból hiányolná valaki a "bulizást", mint olyan, de bevallom, amire korábban se volt igényem, arra az egyetemi időszak se támasztott újakat, tehát nem, nem buliztam egyáltalán, ivós estéből is csak 3-ban volt részem a 4 év alatt, és 2 közösségi eseményre mentem el, azokra is részrehajlásomból fakadóan: a szakestre, valamint a tanulmányútra (utóbbi lett 2 az egyben).
Tehát vannak szépségei, visszasírható előnyei is az egyetemista létnek, legalábbis nappali munkarendben ez így van, ám azzal nem szívesen néz szembe, aki merészen a "legszebb évek"-nek titulálja ezeket, hogy ez bizony csak azért tűnik neki így, mert az idő mindent megszépít, és mert ő valószínűleg szívesebben emlékszik a jó dolgokra. Mindazonáltal ne menjünk el szó nélkül az egyetemi évek automatikus velejárójárója, a stressz mellett.

Első vizsgaidőszakomban 2 pánikba ejtő vizsgám volt: matematika és kémia. Utóbbi különösen nagy bukási rátával büszkélkedhetett, előbbihez meg soha nem értettem igazán, ezért alap, hogy féltem. Mégis a kémia tette be a kaput: 4 napot tanultam rá, de azt úgy, hogy miután kiírtam minden tételt a füzetbe, amire volt időm, azután átlagban reggel 9-től éjfélig masíroztam fel-alá az anyagot memorizálva a tanulószobán. Miközben a kiújuló hólyaghurutommal küzdöttem, és a második estétől brutális lázam alakult ki - a stressztől. Tényleg, mert semmi más tünetem nem volt, hiába hittem, hogy ez új betegséget jelez...

Később az évek folyamán nem sok bajom akadt, csupán pánikrohamok hébe-hóba, amikor nem számítottam rá, aztán a dolgok a 4. évfolyamban tetőztek be szépen. Szakdolgozat. TDK. Záróvizsga... Mumus mumus hátán. És tekintve, hogy sajnos engem az utolsó utáni pillanatokban a vállamra nehezedő kilátástalanságnál semmi nem tud jobban motiválni, hogyan intéztem mindent? Naná, hogy az utolsó utáni pillanatban. Nem, ez nem szándékos, hiszen a józan ész működik, egy éve megvoltak a szakirodalmaim, a feldolgozásukat mégis az utolsó 2 hónapban kezdtem, és egyéni kutatásom is csak a leadási határidő előtt 2 héttel vette kezdetét. De csináltam, és akkor nagyon. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Ezt nem javaslom senkinek, mindenki álljon neki inkább időben, jó? Jelenleg pedig ott tartok, hogy előadást kell tartanom a TDK-n a kis kutatásomból, márpedig köztudottan lámpalázas típus vagyok, hiába az anatómia, meg némi patológia oktatásból származó rutin. Semmit nem érzek ezek jótékony hatásából...
Mialatt pedig írtam a szakdolgozatot, és eljutottam a TDK állomásig, a szervezetem igencsak megsínylette a stresszt. Az elmúlt hónapokban kifejezetten ocsmány lett az arcbőröm: nem elég, hogy eleve az a típus, ami száraz, ezért mindig vedlik, de közben zsíros a felszíne, ezeken pedig semmiféle hidratáló, semennyi liter megivott víz nem segít, még ki is veri a ragya rendszeresen, én meg természetesen nem bírom kivárni a sebgyógyulást, ezért mindig lekaparom a varakat, így úgy festek, mint egy himlős kisfiú. De nonstop ám, mert mire elmúlik egy széria, jön is a következő. Emellett ráncosodom, és már az se javít a karikáimon, ha rendesen alszom 5-7 órát.
A szívfrekvenciámmal már adódtak gondok korábban is - lásd a sürgis kalandjaimat Kaposváron - ám akkoriban a 130-140 körüli értéket kórosnak éreztem, azt hittem, menten fibrillálok, manapság 90-130 a nyugalmi szívfrekvenciám. Úgy, hogy kevesebb kávét iszom, mint valaha, csak alkalmi jelleggel használok serkentő anyagot, és újból futni járok, vagy ha nem, akkor tekerek aerob edzés gyanánt az erősítők mellett, tehát még edzetlennek se vagyok mondható. Múltkori kerékpározgatásom során 166-173 közötti pulzusszámot produkáltam, közben nem is kapkodtam a levegőt, nagyobb ellenálláson pedig megvolt a 182 is, és ha figyelembe vesszük, hogy ez percenként ennyi... könyörgöm, mint egy újszülött! És akkor ilyenekkel riogat az orvos a nyugalmi 128-as frekvenciámmal, hogy mindjárt fibrillálni fogok, szedek-e rá gyógyszert. Igen, ha ilyeneket mond, akkor biztosan nekiállok fibrillálni, mert úgy megijeszt. Újabban elég csak egy akármilyen FIKTÍV stressz szituációba képzelni magam, úgy beindul a szívműködésem, mint a szélvész, akkor tessék elképzelni, mi lehet egy valós stresszhelyzetben! (Ahogy azt egy szemtanú megfogalmazta: "zizegek".)
Ha pedig ez mind nem volna elég, az elmúlt hónapokban az a tendencia, hogy ha stresszes napnak nézek elébe, a reggel rókamókával indul. Nekem, aki soha nem volt a rókázás bajnoka, és még a hajmeresztő nyálcsorgások idején is képes volt addig hadakozni az ingerrel, míg az el nem múlt esemény nélkül. Mostanság meg jön a félelem, a torokszorító érzés, és akkor rohanni kell, mese nincs. Persze üres gyomorral a napindító vízmennyiséget visszajuttatni a külvilágba nem egy megrázó élmény, mert mindegy, hogy sima volt, vagy citromleves, gyakorlatilag ugyanolyan az íze, csak keserűbb. Most pedig lehetne morfondírozni, hogy terhes vagyok-e, de elárulom, hogy ha fogamzásgátló rendszeres szedése mellett 2 különféle teszt is olyan negatív eredményt mutatott, mint amilyen a világlátásom általában, akkor biztosan kijelenthető, hogy nem várok gyereket. (Ebből a testből szerintem egyébként is hanyatt-homlok menekülne önerőből a szerencsétlen zigóta.) Mindamellett nem minden reggel ez a program, csak a különösen félelmetes napokon, és olyankor is csak 1 alkalommal kell, mindenféle előzetes hatás és tünet nélkül. Se szagok, se ízek, csak úgy random, minden átmenet nélkül. És mit mondjak, hozzá lehet szokni. Sajnos (vagy szerencsére) megtanultam hipergyorsan adaptálódni mindenféle kellemetlenséghez.

Tehát ezt teszi velem a stressz, azt viszont ki ne hagyjam, hogy hiába minden, a súlyom tartja magát, a centijeim is, mert hiába a napi egyszeri étkezés, vagy a 'csak natúr joghurtot vagyok képes lenyomni a torkomon' állapot heteken keresztül, hiába mellé a sok mozgás, a gyors metabolizmus, aki arra gyanakodna, hogy "legalább nádszál karcsúra fogyaszt a stressz", az igencsak távol áll a valóságtól. Lehet, mindez másnál 10-15 kiló mínuszt, meg több számos ruhaméret csökkenést előidéz, nálam kb. 1 kilót tudott, de az semmi, mert ilyen gondos folyadékpótlás mellett elenyészik. Viszont legalább nem ájulok el a hipoglikémiától, a kiszáradástól, nem vagyok harmatgyenge, és nem illan el a melltartóimat immár kitölteni képes visszafogott, ámde nem elenyésző méretű tartalom sem.

Összefoglalva tehát: aki csinálja, ne így csinálja. Mármint a stresszkezelést. Azaz, inkább a stressz-nem-kezelést. Hisz' látható, ez minden, csak nem kellemes, de még csak sanyarú diétának se alkalmas, ez persze mellékes. Aki ilyen izgulós, ennyire nem bírja, az ne próbálkozzon olyanokkal, hogy "majd az edzés kitisztítja a fejem", vagy "majd a futás lecsillapít", mert NEM FOG! Tapasztalatból mondom. Gyógyszert kéne szedni, az a töredelmes igazság, akár tetszik, akár nem. Valami enyhe nyugtatót, de halál komolyan mondom. Csak én nem fogok odaállítani az orvoshoz, hogy "csókolom, nagyon izgulós típus vagyok, tessék már kis frontint felírni", vagy "csapasson kend némi betaloc-ot, mielőtt fibrillálni kezdék", elvégre konokul hiszem, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Bár lehet ebben igazság, ahhoz kétség se fér, hogy soha nem választottam még a könnyebb utat, pedig megannyi kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam. Sajnos ilyenné váltam, tudat alatt is az akadályok felé tudom venni az irányt. Az én példám NEM követendő példa! Ez a hozzáállás NEM nemesít, nem tesz többé, vagy kevesebbé, tényleg csak a dolgodat nehezíti. Aki szereti a kalandokat, az válasszon efféle stratégiát, de nem fog belőle több előnye származni, mint egy könnyebb megoldástípusból, csupán annyi lesz a hozadéka, hogy alkalmazkodást tanul, meg nőni fog a terhelhetősége.
Aki viszont üdvösebbnek tartja az egészséget, az ne hagyja eddig fajulni a dolgokat. Rengeteg részletet, körülményt, miegymást nem meséltem el itt most, ezért nem tűnhet akkora dögvésznek amit elregéltem, de higgye el minden olvasó, ebből csak betegesen és mocskosan lehet kikerülni, akár egy csatából a sáros csatamezőn.