Rég emlegettem már szakmai témát? Ideje újra elővenni!
Történt ugyanis tegnap este egy mókás kis epizód, melyre nem tudok nem derűvel visszagondolni. És mi más lehetne a mulatság tárgya, mint a címben szereplő kifejezés?

Tudniillik, megesik velem is, hogy az alvásszegény életmód kampányszerűen korán fekvésre ösztönöz olykor. Ezzel így is kalkuláltam a héten: menjen a dorbézolás péntekig (napi 3,5-4 óra alvás), pénteken pedig pótolunk (azaz következményes korai komatózus állapot este 11-kor). Előre is vetítettem, nem leszek épp aktív társaság, és ezzel nem is akadt probléma, másodmagammal elütöttem az időt az ominózus időpontig, ám utána nálam beütött a kimerültség, így diszkréten alvásba kezdtem a kanapén - több, de inkább kevesebb sikerrel.

Egy alkalommal, úgy a második félbeszakított szundítás után igen kényelmes hanyatt fekvő testhelyzetben pihentettem fáradt szemeimet, megtépázott tudatom pedig szépen visszakalandozott Pécsre, ahol épp egy szakemberrel kávézgattam a spárnál a klinikával szemben. Termoszból adagoltuk a cuccot, mialatt beszélgettünk valamiről úgy 2-3 m távolságból (hiszen miért is ülnénk közelebb egymáshoz, ha így is halljuk, amit a másik mond). Szóval ennek a fura téli pikniknek a kellős közepébe hasított valamilyen mondat a valóság éber síkjáról, amelynek az értelme már nem jutott el hozzám, de az inger máris kiváltotta belőlem az aktivizálódási reflexet. Ösztönszerűen kezdtem a billentyűzet után tapogatózni a hasamon, meg előttem valahol, miközben kérdeztem hangosan: Mennyi?

Végül nagy nehezen ki tudtam nyitni a szemem, és egy igen értetlenül fixírozó tekintetet konstatáltam rám szegeződni. Még beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hol vagyok, kivel, milyen napszakban, ugyanis egész addig valahogy zsigerből azt éreztem, ott ülök az MR (vagy CT) vezérlőben elszundítva a székben hátradöntött fejjel, magam elé húzott klaviatúrával, és bizonyára egy kolléga jött az alábbi információk egyikével: a beteg súlya, a beadott kontrasztanyag mennyisége, a felhasznált só mennyisége, Buscopan, eszközök... esetleg mondja a szeletszámot, vagy a DLP-t, vagy hogy mekkora flow-val mehet majd a cucc, ha annyira bealudtam volna, hogy azt se tudnám hirtelen, CT-ben, vagy MR-ben vagyok-e. A lényeg: az univerzális, mindenkor elhangzó kérdés hagyta el a számat még akkor is, amikor első álmaim egyikében kóvályogtam valahol, mert hát hol máshol beszélne hozzám bárki is, mint a munkahelyemen? És ugyebár munkahelyen nem alszunk, minden bűnös "hosszabb pislogás" szigorúan csak "szempihentetés" címszó alatt fut nálam, főleg a 3. kávé után. (Na, de mit csináljak, ha nincs beteg, és már a délutáni előjegyzettek szédelegnek be 2 órával előbb, azok is egyesével fél óránként? Vagy egy 40 perces MR mérés alatt, amiből az első 8-10 megy el a tervezésre, meg még néhány, ha közben kontrasztanyagot kell adni?) Féléber szendergések sajnos előfordulnak néha, de pont azért alakult ki a reflex, mert szerintem azonnal helyben kell lenni, reagálni megfelelőképpen, mint a telefon gyorsbillentyűi. Szólsz, és az agyam készenléti állapotból azonnal a munkára vált. (Őrizzük az örök éberség látszatát is, kérem!) 

(Míg a fönti képen az 1,5 T-s MR látható munka közben, alant a 3 T-s - szigorúan csak kintről, mielőtt vagy 40 km/h-val behúzná a 3 T a telefont. Igen, ott épp nincs beteg!)

És nem is ez az első eset! Tudvalevő ugyanis, hogy még első CT ámokfutásom idején nem nyílt alkalmam tulajdonképpeni betegvizsgálatra - egyetlen alkalmat kivéve: az ügyeleti kontárkodásomat. Igen, maradtam vagy hajnali 3-ig lábatlankodni, míg a kolléga nyugovóra tért az érkező betegek számának 0-ra redukálódását követően, és addig bizony bekövetkeztek első CT vizsgálataim. Összesen talán 3, de az is valami. Ezt a döntést pedig elég huzamos ideje tervezgettem már ahhoz, hogy befészkelje a tudatalattimba magát a gondolat, és annak egy reális, mégis kissé torz változata álmaimban manifesztálódjon. Történt ugyanis tudatalattim síkján egy délutáni alvás keretei közt, hogy szépen ott CT-zgettünk 2 kollégával (fontosabbjuk neve most legyen Sáska, egyébként a valóságban a betanítási időszaktól eltekintve csak 1 ügyeletes szokott lenni, én meg pont 2 öreg rókával álmodtam), és amidőn elfogytak a betegek az éjszakai ügyeletben, úgy döntöttünk, lepihenünk, amíg nem riasztanak. Sáska és a másik tudott hol aludni, csak én ott voltam, a potyaember, hát mi legyen velem: maradok? Megyek? Maradtam. Sáska javasolt helyeket, köztük magát a lenti CT-t is. Azt mondtam, úgyis ki akartam próbálni, milyen a vizsgálóasztalon aludni, szóval felfeküdtem, ők meg lekapcsolták a villanyt, és tovatűntek. Aztán arra keltem, hogy brutálisan üvöltözik valami részeg beteg odakint az ajtón túl, majd meg is csörren egy telefon a távolból, én meg a kótyagos fejemmel néztem az ajtókeret mentén beszűrődő éles lámpafény vonalakra, mire ráeszméltem, hogy ez nem a CT vizsgálóasztal, amiről oly esetlen lomhasággal készülök lefordulni, hanem a kollégiumi ágyam, nem egy ittas beteg üvölt kint, hanem valami talaj részeg medikus suttyó, és nem éjjel van, csak a késő délután őszi sötétje. Mondanom se kell, csalódtam a felismeréstől. Ezek a vágyálmok... Na, de olyan valósághű volt, hogy elképesztő! 

Nos, most erre futotta. Pár érdektelen momentum egy leendő munkamániás fejéből. Ha nem lesz magánéletem semmilyen formában, kezdem úgy érezni, hogy nem is fog hiányozni. Szeretem, ha munka van, ha jönnek a betegek és feszített a tempó. Nem fogom ezt mindig szeretni, de a túlzó üresjáratoknál és a haszontalan semmittevésnél ez bőven jobb! Ráérek még kiégni ahhoz, hogy utáljam az egészet. Gyakorlati értelembe véve még nem is dolgozom, csak gyakorlatozok. Hasonlít a kettő, csak nincs fizetésem, és azt csinálhatom, amit megengednek (itt jelenleg ez egészen sok minden szerencsére). 

(Végezetül itt a PDK-s CT betegfelvétel előtt. Nem, nem az ügyeletes klinikás, de ugyanolyan szexi.)