Milyen sorsszerű, hogy épp ma jutott az eszembe mosogatás közben, miféle napom is volt 2011. december 31-én, és te éppen ma találsz meg!
Mintha megérezted volna, hogy intenzív emlékekkel gondolok rád. Bizony, ma gondolok arra az estére, amikor életemben először ittam annyit, hogy az már illuminált állapotnak legyen nevezhető. Azon a szilveszteri estén Kulcsra mentem harmadmagammal, hogy mint négy tizenéves barátnő, kiélvezzük a szülők nélküli huncutul mulatós este üdvösségét. 

Azóta is rám tör a keserédes nosztalgia kiváltotta borzongás, ha Jägert iszom...

Megemlékszem hát arról, hogyan vártam sajgó szívvel a visszahívásra kapacitáló sms-t tőled, akinek soha nem volt pénz a kártyáján ahhoz, hogy felhívjon bárkit is. Vártam, és ittam, és keseregtem legbelül egy derűs álarc mögé rejtve mardosó keserűségem, hogy a többiek ne lássák. Végül addig vívódtam a várakozásban, hogy írtam neked egy keserűségtől csöpögő újévi sms üdvözletet, amire a mai napig emlékszem: "Az előzőnél boldogabb új esztendőt kívánok!" - állt benne, mialatt én már hellyel-közzel a friss, finom pogácsákon pihentettem a fejem az asztalra borulva.

(Utólag társítok egy képet, ahol vigyorgok, mint a fakutya, és jól látszik a telefon, meg a tál pogácsa a balomon.)

Nem vagyok nagy duhaj, tényleg, de aznap este volt ott vodka-narancs, becherovka-gyömbér, házi pálinka a Jäger mellett, és mire az óra éjfélt ütött, én kábultan, ártalmatlanítva feküdtem a kétszemélyes kereveten a nappaliban, a tudatomig pedig már csak annyi jutott el, hogy a lányok ez alatt pezsgőbontáskor a dugóval véletlenül kilőtték az álmennyezetet. Aztán eljött a tűzijátékok grandiózus pillanata, én is felkászálódtam a fekhelyemről rezignáltan, de üdvösen semmitmondó arckifejezéssel, hogy továbbra se lássák rajtam, amit nem szabad - hogy szenvedek miattad. Koccintottunk, én kényszeresen énekeltem a himnuszt valami iszonyatosan irritáló bágyadtsággal, ami nem érdekelt, mert jól esett, addig se hallottam legalább az alkoholos mámor ködében is feledhetetlenné kövülő tényállást, hogy mi már nem vagyunk együtt, és valószínűleg haragszol rám. Nem akartam, hogy haragudj rám, hiszen én a tiéd akartam lenni, elvégre akkor még szerettelek.

Amidőn pedig átléptünk az új esztendőbe, az üdvös, dohánytilalmas 2011-be, kissé feltisztult tudattal konstatáltam, hogy amit a mobilom kijelzőjén látok, az egy visszahívós sms tőled. Nem akartam elhinni, hát megmutattam a többieknek, hogy biztosan nem csak delirálok-e ilyen lehetetlennek tűnő dolgokat. Amint megerősítették, hogy ez az, aminek látszik, egyből felragyogott az örömöm, ami szinte azonnal szorongásba fordult át. Nem voltál jelen, de idáig éreztem a belőled áramló komorságot, amitől szorongató gyomorgörcsöm támadt: biztosan neheztelsz rám. Mégis kikértem a többiek véleményét, felhívjalak-e, és igen, én felhívtalak. Komor voltál, ahogy vártam, komor, elkeseredett, és én hiába könyörögtem, hiába esdekeltem, hogy ne dobj el magadtól, ha egyszer úgyis képtelenek vagyunk létezni egymás nélkül, te hajthatatlannak bizonyultál, dühösen csaptad le a telefonodat, én pedig ott maradtam kint a teraszon reszketve a havas-jeges miliőben az egyáltalán nem télies, elegáns partiszerelésemben. Sírni akartam a torkomat szorító gyásztól, de a hideg belém fagyasztotta a könnyeket, ám mivel egyúttal józanítónak is bizonyult, felhívtam Viktor urat, az állítólagos unokatestvéred, akivel segítségnyújtás reményében elbeszélgettem fél órán keresztül. Addigra már többször kijöttek a többiek hozzám, hozták a bakancsomat, hogy legalább ne egy szál papucs legyen a harisnyás lábaimon, és folyvást invitáltak befelé. Végül lőttek az egyenlegemnek, úgyhogy megszakadt a hívás, de ő visszahívott, így duzzadt a dialógus végül 1 teljes órára. Viktor úr végül megnyugtatott valamelyest a hírrel, hogy nem csak én szenvedek, mint a kutya, csak ha már nem lehetünk együtt, ő velem ellentétben nem azon töri magát, hogyan oldjuk meg a helyzetet, és a szülői gondviselés árgus szemeinek kereszttüzéből való kikerülést, hanem azon, hogy minél kásásabbra igya az agysejtjeit, mialatt számtalan olcsó nőbe fojtja a bánatát.

Szenvedett ő is, szenvedtem én is, ennyiben maradtunk, Viktor úr pedig a megnyugtató lelkisegély-szolgálat hangjával kellőképpen lecsitította elmém háborgását ahhoz, hogy már csak mélységesen elkeseredett legyek a kényszerszakítás miatt, nem pedig idegbeteg a kétségektől, hogy viszont szeret-e az a zaklatott ember valahol a város egyik zajos, füstös késdobálójának mocskos asztalainál.

Január első reggelén pedig nem az ivászattól volt nehéz a fejem, hanem a felismeréstől, hogy nem változott semmi. 

Bizony, egy nap alatt nem mindig lehet megváltani a világot. Végső soron hat éve ezen a napon vesztettem el azt a lényemet, amiben lakozott jóság. Azon a napon tértem vissza én, aki addig a háttérben lapultam, hogy nekiálljak megvédeni ezt az ártatlan, esendő, önfeláldozó 15 éves fruskát, akiben sokkal több önutálat szaporodott fel, mint amennyire valaha is oka lett volna. Felülkerekedtem rajta, bekebeleztem, beszennyeztem aljassággal, és fixáltam bosszúvággyal, majd bosszúhadjárattal. Mocskossá váltunk, de erőssé, még ha közel sem elpusztíthatatlanná. Ma egy hozzá hasonlót szánnék, oltalmaznék, de ugyanezt tenném vele. A jókat ugyanis eltapossák a viszontagságok. Nincs más tanulság: gonosznak kell lenni. És bár 6 éve ez a nap önmagában közel se predesztinált erre, a 2011-es év alakulásának végterméke ez lett, ennek a szilárd alapja, ami ma vagyok. 

Minden keservével és haldokló jóságával imádtam a 2011-es évemet, mert sikeresnek bizonyult megannyi téren. Legyen hát ilyen a most következő is!

Hiszen minden vég valaminek a kezdete.