Jogosan tehetné fel a kérdést nekem bárki, aki épp ilyen épeszű.

Lehet kuncogni, igen: összeszedetlen írásaim dacára továbbra is magam vagyok, sőt, soha nem voltam még annyira önmagam, mint ezen a blogon, értelmezhetetlennek tűnő zagyvaságaim gyűrűjében, leszámítva a novelláimat, meg annak az elenyésző számú egyednek (1,5 db +/- macskák) a társaságát, akikkel kicsit lehetek kevésbé visszafogott.

A válaszom: ott, ahol a saját belátásom szerint cselekedhetek, és ahol nyakig merülhetek a dekadenciában. Akár tetszik, akár nem, amióta eszemet tudom, vonzódom a romláshoz, a hanyatló dolgokhoz, a pusztításhoz, pusztuláshoz, öndestrukcióhoz. Vonzódom, és kész. A hagyományos derűt kínáló élmények kilátásai nem hoznak lázba. Nem telepszik rám a romantikus hangulat rózsaszín köde soha, és mindig is frusztrált a Duna partjáról a kilátás tiszta egű, zavartalanul napos időben. A borút szeretem, meg az éjszakát, és a zárt tereket, ahol van mennyezet, behatárolt a tér, az előbbi két természeti jelenség pedig pont ezt az érzetet biztosítja, csak a szabad ég alatt. Éppen ezért olyan helyen tölteném az ünnepeket, ahol épp kedvem támad lenni. Utaznék valahova, valakihez, és talán az utazás során érzett várakozást jobban élvezném, mint a találkozás általi beteljesülést, mert nekem elég lenne csupán a megerősítés is, hogy azért tényleg olyan típusú igény van a társaságomra, amilyen nekem is támadt az utazás kezdetekor. 

Olyan helyen ünnepelnék, ahol megtehetem, hogy elhatárolódom az érzelmektől, mások szentimentalizmusától. Nincs kedvem érzelmekkel, meg lelkekkel foglalkozni. Ebből kifolyólag maximum annak az 1,5 több szemszögből is ugyanilyen személynek a társaságát tolerálnám csak a macskáimon kívül. Lehet, hogy egy hajléktalanszállón a helyem alkoholtól elbutult vadidegenek társaságában, ahol csak elnéznénk egymás mellett, vagy egy pszichiátriai osztályon olyanokkal, akik velem ellentétben teljesen más világot érzékelnek, mint amit mi valóságként definiálnánk, ezért nem lennének kommunikációs alapjaink, esetleg egy lezüllött kis csehóban, ahová a lassan 5 éve bevezetett dohányzást korlátozó törvény ellenére is pöfékelik vissza a falak az évtizedes dohányfüst markáns illatát.

És hogy miért van ez? 

Mert képtelen vagyok már kedves lenni, és képtelen vagyok arra is, hogy ez a tényállás zavarjon. Nem rossz az életem, nem vagyok szánalomra méltó, és a szó klasszikus értelmében véve gyenge, egész egyszerűen csak unott, keserű, fásult és nihilpártoló. Nekem semmi nem számít már, szerintem olyan lehetek kissé, mint Byron a világfájdalmával, csak bennem nincsen fájdalom, az én fejem a kiüresedettségé.

De mutass egy macskát, és infantilis lelkesedést produkálok. Ők az életem kicsiny gyufaszálai - fényt teremtenek, és látnivalót a semmi közepén is.