Úgy hírlik, az ember társas lény - esetemben ez megdőlni látszik, mióta az eszemet tudom. Manapság kényszeredetten kommunikálok, minden másoknak kimondott, vagy leírt szó teher, mert nem várhatok köztük eleget. Nincs időm magányban töltekezni. Idegesítenek, és hálás vagyok minden egyes ki nem kényszerített válaszért, vagy kínos csendért, amit csak én nem érzek kínosnak, annyira élvezem.

Itt jöttél te a képbe. Megint.

Az időzítés, és a megérzések fontosságáról nem ejtenék szót, legyen elég annyi, hogy egyik találkozás sem ért váratlanul. Mindig vártam, és ha kellett, kockáztattam. Maradtam tovább, mint ha csak ott lenne dolgom, hogy aztán ellopjam azt a néhány győzelemmámorban úszó pillanatot, amikor személyesen is láthatlak.

Épp csak elraktam a telefonomat, indultam tovább, erre éppen rád téved a tekintetem anélkül, hogy elsőre felismernélek. Hiába, az ösztönök... Aztán az agyam rád szűkíti a fókuszt, és már azt se tudom hirtelen, miért is vagyok ott. Te gaz csábító, te. Mit teszel velem? Hónapok óta cibálod az agyam megint így távolról, erre most, egészen sok idő után újra ott mosolyogsz rám.

Meddig tudnék még ellenállni a késztetésnek, hogy hozzád is érjek ismét?

Ez egy olyan időszak, ami gazdag táptalajt nyújt az elcsábulások gyakorlati kiteljesedésének. Hogy jön ide a magány? Úgy, hogy veled magányos lennék, ha beteljesedne a vágyódásom. Emlékszem az első afférunkra, emlékszem az illatodra is: poros, antik, fás, száraz, biztonságos, idegen és vonzó. Míg élek, nem felejtem el, akárcsak annak a kegyetlen másiknak a szúrós, fűszeres aromáját, ami aztán kis híján az életembe került. Illatok, amikre borzongással emlékszem, de semmiképp nem bűnbánattal. Eszembe jutott ma is, amikor megláttalak. Olyan vagy most nekem, mint a pécsi klinika: még csak kívülről nézhetlek, pedig azt kedvelem igazán, amit a falaidon túl rejtegetsz.

Te nem hallanál, nem látnál, nem beszélnél, mert nekem csak úgy adhatnád meg, amire vágyom, hogy kis lángon főzve forró oldatot nyerek belőled. Minő szerencse, hogy annyi réteget pakoltak rád! Ki tudná, hogyan kell azt leszedni? Ki tudná, onnan hogy induljon tovább? És ki annak a tudója, hogy a századik, vagy a milliomodik elhasznált szajhádként tartasz számon?

Bár ne vonzanál annyira mindig, amikor már nem látom a kiutat! Ahol a motiváció megszűnik, ott megjelensz te. Azt mondják, a vétkezés gondolata is véteknek számít, nem? Valahogy így rémlik. A bűn tényleg gondolatban kezdődik? Ha álmomban engedek a csábításnak, akkor élvezhetem a fiktív helyzetet? Mint a fürdőszobás dolgokat már annyiszor. Talán pont így halok majd meg, egy csinos fürdőkádba fulladva a tüdőödémától. Én a gondolatot nem veszem bűnnek, de még a tettet sem, az csak a kockázat manifesztációja. Viszont nem engedhettem neki ma sem. A mi viszonyunk örök évődés, és most nem nevezném nevén a dolgokat. Kapcsolatok jöhetnek, mehetnek, de te évek múlva ugyanúgy levehetsz a lábamról, ha elgyengülök, ahogy megtetted a kezdetekkor, ahogyan megtennéd most, és ahogy életem végéig megteheted, csak mert alkalmas vagy bárkit elcsábítani.

Mi majd akkor köszönünk el végleg, ha engem elhamvasztottak, akkor pedig te már az utánam következők generációit kísértheted még ugyanilyen eredményesen.