Itt vagyok megint. A városban, amelyet soha nem tudtam igazán szeretni, de gyűlölni sem. Ez a hét máris rosszul indul. Egyedül vagyok itt, amiben végső soron olyan megnyugvást találok, ami szinte pofátlanságnak érződik az adott szituációban.

Viaskodom magamban, hogy most akkor zavar-e, hogy senki nem kíváncsi rám, vagy rohadtul élvezem. Tudvalevő ugyanis, hogy a „senki nem kíváncsi rám” kifejezés mindenkinél csupán annak a manifesztációja, hogy néhány, számunkra mérvadó véleménnyel bíró egyén aktuálisan nem fordít ránk annyi figyelmet, mint amennyit igényelnénk. Gyarló emberi szükségletek – döbbenek rá keserűen, és konstatálom, hogy már majdnem elfelejtettem, mennyire gyűlölöm az embereket. A szükségletek kielégítése ugyanis az élet minden területén oda-vissza működik, többnyire – és jó esetben – ekvivalens megoszlásban, jóllehet, a magamfajta szeretne mindent másoktól függetlenül megoldani. Gyűlölöm a függést, gyűlölöm, hogy annyi idő után először szükségem van a szimbiózisra egy adott közeggel. Lehet, hogy ez azért van, mert végre egy rövidke időszakot a predesztinált életteremben tölthettem.
Mindenkiben munkál ugyanis a valahová tartozás ösztönszintű igénye, én pedig csak egyetlen közegbe tartozom, csak ott érzem, hogy ott a helyem: a kórházakban. Elfelejtettem, hogy nem szabad így megszeretni valamit, egy helyet, egy környezetet, semmit.

Össze-vissza írok…

Egy hete nem tudom túltenni magam azon, hogy ki kellett szakadnom abból a környezetből, amit éppen csak megszoktam, megszerettem, berendezkedtem benne. Azt, hogy ez ideiglenes, nem így képzeltem el. No, nem történt tragédia, csupán rettenetesen bosszant, hogy kicsúszott az irányítás a markomból. Újra átélem a hontalanságot, repülök zaklatottan egyik helyről a másikra, és maradok ott, ahol és ameddig megtűrnek.
Senki vagyok én ebben a rengetegben, mégis szót mertem emelni, és hirtelen csináltak belőlem egy valamit, amiről lehet majd beszélni. Azt hiszem. Persze, reményeim szerint már el is felejtettek.

Valamire egyszer én is jó leszek, csak most még bosszantóan haszontalannak érzem magam kellő tudás és tapasztalat hiányában. Ez a második gyerekkorom: újra átélem a tehetetlen dühöt, amit önnön rutintalanságom és profizmusom hiányának okán érzek. Bár adhatnék egy kicsinyke okot is a megbecsülésre… sajnálom, még kevés vagyok hozzá. Lehet, hogy örökké az leszek.

Eltölt a sűrű, fojtogató elégedetlenség, amely betölti a szobát a parketta ismerős, örökké poros szagával együtt, és én kinyitom az ablakot szomorúan, hogy azért lélegzethez jussak ebben a dekadens miliőben. A kilátást egy fa korlátozza, de nem haragszom rá, legalább árnyékol majd a kegyetlen, napos reggeleken, meg amúgy se volt még fa az ablakom előtt ebben az épületben. Ezt is megéltük. Ahogy az ágakon legeltetem a szemem, eszembe jut a parazitáiról, hogy fagyöngy alatt szabad a csók. Hát ez így eléggé mellettem van, de ha kihajolok az ablakon, már alatta leszek, és felnézek az égre, hogy megcsókolja az arcomat az éjszaka. Mi ketten végérvényesen szeretők lettünk ebben a városban, nem igaz? Minden értékes időmet neked adom, te pedig magadat adod nekem – te vagy az egyetlen, aki teszel is értem valamit (magamon kívül, persze). Tudod, elegem van belőlük. Kicsit olyan lettem, mint egy rongybaba, amit két kölyökkutya készül kettétépni. Kinek tegyek eleget? Valójában sehogy se jó, kétféle vágy nem teljesülhet egy időben, két fronton nem lehet eredményesen helyt állni, két olyan fronton pedig főleg, ami fontos nekem valamiért. Az egyiket tudom, hiszen nyilvánvaló, a másikat pedig nem, és ez így jól is van. Mégis… végső soron egyikőtöket se akarom látni. Értem csak az éjszaka van, senki más. Értem senki nem hoz áldozatot már egy ideje, mert sokkal kényelmesebb nekik az, ha én hozok.

Tudjátok mit? Nem akarok senkit magam köré. Egyedül akarok lenni egy időre, sok volt már az emberekből, nagyon sok. Ha az nem lehet, amit én akarok, hát ne legyen meg senki más akarata. Nem segítem elő más szerencséjét az enyém kárára. Léptem már eleget kényszerből, most hadd maradjak ki a következő dobásból.

A föld alatt leszek, akinek kellek, az majd kiás, de én onnan kérésre ki nem jövök!