Végre sikerült valami...

Öröm az ürömben, ahogy még mondani lehetne. 2015. novemberében próbálkoztam utoljára, akkor ugyanis már nem először mutatták ki az anaemiámat. Szerencsére ez a plazmaadásnál nem olyan számottevő probléma, náluk a határérték elvileg alacsonyabb, mint a véradáshoz szükséges, éppen ezért kezdtem el élni a plazmaközpont nyújtotta lehetőséggel, amikor megkezdtem a gyakorlatot Pécsen. Hozzánk közel is van, ráadásul fizetnek is érte (igaz, tavaly még többet, de idén az életbe léptetett szabályzás miatt egy alacsonynak mondható maximumértéket szabtak meg országos szinten), emellett a hgb érték nem annyira mérvadó. Szóval 2 hét, és meglesz a 10. plazmaadásom is.

Visszatérve a véradásra: anno nagyon megszerettem, jó csinálni, és kész. Bizony, ezt úgy mondom, hogy nem fizetnek érte. Tényleg ilyen perverz vagyok. Tessék elképzelni a tű-, kórház-, fehér köpeny-, orvos-, egészségügy fóbiát: na, nálam ennek a komplett ellentéte áll fönn. Szeretem, mert van ez a speciális vonzalmam, és kész, az engem önmagában sohase motiválna, hogy ezzel mennyit segítek. Gonoszul hangozhat, de mivel ez engem személyesen nem érint, tényleg nem számolok vele, hogy ezzel most jót tettem-e, hiszen nincs hőskomplexusom, és nem vagyok egy jóságos szamaritánus személyiség.
A mai napon tehát pesszimistán indultam útnak erre a kemény 100 m-es távra (kb. a szomszédban van a véradó), hiszen mindig alacsony hgb szinteket mérnek nekem a plazmások, eddig 9-ből 2-szer értem csak el az alsó határértéket, így arra számítottam, hogy fölöslegesen fogok odacsámborogni, hogy ugyan, vegyenek már vért. Persze, mivel évekkel ez előtt azért 3 véradást sikeresen teljesítettem, tapasztalatom volt arra az esetre is, ha véletlenül sikerülne az akció. Tudvalevő ugyanis, hogy a plazmaadóknak kötelessége évente legalább egyszer vért is adni, vagy legalábbis igazoltan tenni erre egy kísérletet, jómagam pedig márc. 25-éig kaptam erre ultimátumot, ezért kerekedtem ma fel.
Odabent megtörtént a szokásos procedúra az adatokkal, papírokkal, und so weiter, aztán mehettem a kis hgb ellenőrző helyiségbe, ahol a hölgy megbökött a mintavételezéshez. A gép először egy éppen a határérték fölötti, de alacsony értéket mért, ezért a nő újabb mintának valót gyűjtött ugyanonnan, végül még egyet az abszurd eredménykülönbség miatt. Abszolút pozitívum, meg kell jegyeznem, hogy itt nem bökték mindhárom vizsgálathoz másik ujjamat, mint 2015-ben Kaposváron, csak abból az egy apró szúrásnyomból préselgettek újabb cseppeket.

A következő állomás az orvosi vizsgáló volt, ahol a doktornő a papírom után jól megnézett, és nagyjából úgy kezdte a beszélgetés érdemi részét, hogy "Akkor most beszélgessünk el arról, mitől ilyen krétafehér!", utána pedig hozzátette, hogy "De tényleg, már megbocsásson, magának olyan színe van, mint egy hullának. Ugye, szokott néha tükörbe nézni?". Mindezt némi aggodalommal a hangjában, mindenféle bántó szándék nélkül, nekem meg majdnem kicsúszott a számon, hogy ne bókoljon, mert a végén még elpirulok, mi lesz akkor a szép hullaszínemmel? Helyette inkább csak diszkréten helyeseltem, hiszen az ember - főként ha nőből van - nem úszhatja meg önnön látványát, ha úgy szeretne az utcára lépni, hogy ne szörnyülködjenek a megjelenésén, vagy mint esetemben, ne érdeklődnének állandóan arról, jól van-e, meg hasonlók. (Tudniillik, jártam már úgy smink és fésülködés nélkül, hogy többen rákérdeztek, éjszakás voltam-e, nem vagyok-e beteg, kialvatlan, ilyesmi, pedig nálam a smink többnyire kimerül a már említett tusvonal-mattító kombinációban, ami barátok között is minimális mérték.) Tehát az egyébként nagyon talpraesett, szimpatikus, közvetlen, rutinos, bölcs ember benyomását keltő, középkorú doktornő úgy ítélte, hogy ha akarom, megpróbálkozhatok a véradással, ezek az értékek alacsonyak, de még beleférnek, majd írassak valami masszív vaskészítményt a háziorvossal, és jegeljem egy időre a plazmaadást. (Igen, a képen megtévesztő módon plazmaadásom egyik megörökített pillanata látható, de innen nézve nem sokban tér el a véradástól.) Alig hittem a fülemnek! Végre mehettem az utolsó állomásra, ahol aztán csapra vertek a szokásos vénám közreműködésével, és itt kell felhívnom rá a figyelmet, hogy itt is nagyon értik az asszisztensek a dolgukat, holott hozzám olyan rémhírek jutottak el, hogy itt egy ügyetlen kezdő társaság munkálkodik. Fenét! Remekül vezette be a tűt az a nő, a szúrást leszámítva nem éreztem az egészből semmit. Gondolom, kezdők és ügyetlenek is vannak ott, de nem mindegy, mikor megy az ember, egy rossz tapasztalat alapján pedig úgy vélem, nem szabadna általánosítani, majd mindenféle kedvlohasztó rémhíreket terjeszteni.

Végül egészen hamar lecsurgott az a közel fél deci, miután lekötöttek, odaadták a vizem maradékát, és még hoztak egy újabb fél literest is, hogy biztosan vissza tudjam tölteni a volument. Addig fekhettem, majd ülhettem a véradószékben, amíg biztos nem lettem abban, hogy jól vagyok, ők meg közben szüntelenül obszerváltak, nehogy még fehérebb legyek, mint a donáció előtt. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy jó minden, nem zuhanok meg állva sem, akkor elengedtek, mindenki megköszönte a véradást, én meg a lehetőséget.

Egy szó, mint száz, ez egy remek csapat, érdemes hozzájuk menni! Mindenki úgy áll a betérőkhöz, ahogy szerintem egy ilyen területen dolgozó egészségügyisnek kellene, hiszen az ő hozzáállásuk és megnyilvánulásaik rendkívül nagy mértékben befolyásolhatják az emberek viszonyulását és általános véradókedvét (amennyiben van ilyen). Ha lehetne, mennék többször is, de szabály szerint legalább 8 hétnek el kell telnie (nekem 6 hónapot javasoltak).
Bevallom, fiziológiásan jót tett, erre pedig tudom is a magyarázatot, ami egyúttal megmagyarázza azt is, miért mertem próbálkozni, valamint miért nem javasolta kategorikusan a véradás kihagyását a doktornő. Ez nem volt más, mint a magam viszonylataiban kifejezetten magas vérnyomásérték, ami ráadásul egészen megközelítette az általánosságban nemtől függetlenül normálisnak ítélt felső határt! Érthetőbben: a szisztolés értékeim 80-110 körül szoktak alakulni, most pedig született egy 138-as, így arra jutottam, hogy ha ez leesik a volumencsökkenéstől, még így is meglesz a számomra szokásosnak mondható tenzió, így nem lehet bajom. Számításaim pedig be is igazolódtak.

Szerintem adjon vért bárki, akinek nincsenek egészségüggyel kapcsolatos fóbiái, és alkalmas rá, meg kedve is van. Ha hősködni akar, akkor azért, ha polgári kötelességének érzi, akkor azért, ha úgy érzi, fizikailag lehet pozitív hozadéka (mint esetemben), azért, ha pedig csak szimplán egy jó ingyen nápolyira fáj a foga, egye kutya, azért is megéri. Tényleg jó nápolyit adnak ám.