Karácsony éjjelén belekezdtem egy bejegyzésbe, amiben azt akartam taglalni, miért jó az ünnepekkor különösképpen az írásba merülni. Még nem tettem közzé, mert hosszabbra nyúlt, mint terveztem, és nincs is befejezve.
Most viszont szükségét érzem, hogy kiadjam ezt a kicsiny izgatott feszültséget magamból:
Úgy döntöttem, nekiállok begépelni azt az ominózus novellát, amelyet a mai napig csak nagy küszködések árán, téglavörös fejjel vagyok képes visszaolvasni. Lehet kacagni, azóta se értem teljesen, hogy voltam képes én azt papírra vetni. Komolyan. Bárki bármilyennek ismer, azt senki nem mondhatja, hogy kacér vagyok és kihívó, azt meg végképp nem, hogy egy mocskos fantáziájú, nimfomán némber. El kell oszlatnom a kételyeket: ilyen tárgyilagos fejjel képtelenség igazán komolyan venni az efféle fantáziákat. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy ez is hozzátartozhatna a léthez, csak túl abszurdnak, túl komikusnak bizonyult.
Bár akadt már olyan, aki domináns fetisiszta hajlamokat feltételezett nálam, de olyan is aki azt hitte, én nem csak a férfiakhoz vonzódom, ezeket a téves elképzeléseket pedig - tessék kapaszkodni - mindösszesen a "dark"-ként számon tartott ruházkodási stílusom alapozta meg! Csupán ennyi. Ugye, milyen furcsa képzettársításokkal rendelkeznek egyes emberek? Persze én akkor dobtam le az ékszíjat, amikor aktuális beszélgetőpartnerem (ha valaha is olvasod, akkor nyugodtan nevethetsz, ezt azóta se tudtam feldolgozni) közölte velem, hogy az adott környezetben szinte minden férfira hatással vagyok, és van egy sajátságos vonzerőm, és nem fér a fejébe, hogy nem tudhatok én erről. (Úgy, kéremszépen, hogy nem, nem, nem hiszem el, hogy a sok szép, okos tanuló hölgy közül pont rajtam akadnak meg a férfitekintetek, és itt most mellőzzük a méretes hátsóm férfiakra gyakorolt irreális hatásait.) Nem értem ezeket, komolyan. Női szemmel, minden realitásérzékem birtokában egyetlen perc alatt tudnék mutatni az adott helyszínen teljesen randomizáltan legalább 5 olyan hölgyet, aki szerintem minden tekintetben okkal fürdőzhetne a hímneműek figyelmében, ehelyett ezek rajtam kezdtek el gondolkodni. (Még hogy a nőknek van kiismerhetetlenül idióta észjárása!)
És nem hazudok se magamnak, se másnak, ha azt mondom, hibáim ellenére nem vagyok csúf, tényleg van bennem valami vonzó, igényes is vagyok, ami remélhetőleg érzékelhető, de távol állok mindattól a képtől, ami szerintem bárki szemében azt az igazi, klasszikus, csábító női szépséget képviseli. Ráadásul a dolgos hétköznapokban tényleg meg se erőltetem magam, hogy különösebben vonzó nőként tekintsenek rám, csak tolom a tusvonal-mattító kombót smink gyanánt, felveszek egy fasza nyakláncot (mert abban azért jó vagyok), és egy átlag fehér nadrág-felső összeállítást, ahogy a munka követeli. Semmi tapadós, villantós akármi, semmi cicoma, csak funkcionalitás, kényelem, meg a szobafestő-mázoló kinézet, mert a már emlegetett hátsómra nem találok normális nadrágot, így turkáltam magamnak kemény 160 egész forintért egy behúzható derekú bő pamut cuccot, aminek megkurtítottam a szárait, mert elég rövidek a lábaim. Ja, és időnként hajat is mosok, ezt azért ki ne hagyjuk. Emellett meg csinálom a dolgom, semmi egyebet, elvégre nem pajtizni megyek oda, hanem dolgozni. Mi ezen olyan meglepő?
Szóval nem, nem akartam, és nem is akarok tetszeni senkinek, legalábbis munkakörnyezetben, a munkatársaknak biztosan nem. A munka az munka, a kolléga az kolléga, és ott a feladatokra kell koncentrálni, épp ezért amikor egy afféle üresjáratban egy eszmecsere során a fent írott dolgokkal szembesített az az áldott jó ember (hesteg irónia), életem legkínosabb pillanatait éltem át. Mert a semmiből megkapni egy ilyet... az a kérdés dörömbölt az agyamban, ami akkor ott helyben ki is bukott belőlem a lehető legőszintébb értetlenséggel: Mégis miért??? Jól esik az önértékelésemnek, de annyira irracionálisnak hat, hogy nem veszi be az elmém. Nem, és kész, mert nem vagyok egy szexi hódító alkat. Ha bárki is annak talál, bármi is az oka, én nem direkt vagyok számára vonzó! Nem akarok tetszeni neked sem, és neked sem, még akkor se, ha csupán a "szebbik felem" látványa indított el benned gondolatokat. Semelyik oldalammal nem akartam én elindítani semmit, mert azt preferálom, ha (leendő) szakemberként kezelnek, nem pedig nőként. (Még akkor is, ha hízelgő egy őszinte, pozitív visszajelzés a küllememről.)
Azt persze belátom, férfiként nehéz lehet átérezni azt, amikor egy nő valamilyen nemű bókra kiguruló szemekkel reagál, annyira váratlanul éri. Pedig mivel a nőknek evolúciós késztetése a másik nem számára effektíve nem visszataszítóan megjelenni, ez mégis gyakorta sikerül a nagy hajszoltságban,és egy férfiember még a legsilányabb állapotában is lát benne valami vonzót, ez az elképedési reakció igen gyakran bekövetkezik! (Ennek a mondatnak az értelmét inkább nem kezdem el boncolgatni, annyira túlbonyolítottam.)
Vissza a fő témához:
Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, egyáltalán nem vagyok frigid tyúk. Csupán arról van szó, hogy az erotikának számomra a négy fal között a helye, és mindennemű intim dolog onnan ki nem kerül, ha rajtam múlik. Mindennek rendelt helye és ideje van, a csábításé pedig ott van abban a privát térben, ahol az érintett felek zavartalanul előfordulhatnak, és kész. Ami két ember közt történik (igen, jómagam bigott módon ennyivel számolok), annak a kettő között is kell maradnia, én így látom.
Most pedig aki idáig jutott az olvasásban, jogosan teheti fel a kérdést: miért is közöltem mindezeket?
Nos, kedves olvasó azért, hogy érzékelje, miként állok a szexualitás kérdéséhez. Persze, leírhattam volna egy szóval is: tartózkodón. Ez viszont nem elég kifejező. Tudniillik engem tényleg nagyon könnyű zavarba hozni azon a bizonyos diszkrét négy falon kívül, és mivel az egész témakörrel kapcsolatban kellemetlen élményeim is jócskán akadnak, nem titkolom, hogy védekezési mechanizmusom, a "mindennek az egzakt megmagyarázása" reflex azok miatt alakult ki bennem a fizikai kontaktusoktól való kezdeti tartózkodásommal együtt. Elvégre amikor elcseszed a pillanatot a földhözragadt okfejtéseiddel, attól a másik félnek lankadhat a lelkesedése, és akkor fel lehet lélegezni. Kivéve, ha az a másik fél ugyanúgy immúnis a romantikára, mint én, mert azt akkor ugye nem zavarja meg az ilyesmi.
Egy szó, mint száz, írtam egy novellát tavaly nyáron a rettentő hőségben, ami a novellasorozatomnak talán éppen a legfontosabb fordulópontját és konfliktusát tartalmazza, lényegében az mindennek az alfája és az ómegája. Ebben pedig található egy jelentékeny szexjelenet. Tudvalevő, hogy ha nagy ritkán regényben olvastam aktusleírást, zavaromban vörösödtem, és többször kellett nekifutnom, mert zavart, na. Ott egy hálószoba jelenet egy papíron, nyomtatásban, és én látom, elképzelem, és ez olyan zavarba ejtően illetlen! Nem vagyok annyira prűd, hogy azt mondjam, csak házasság után, meg ilyenek, mert jó partnerrel természetes élvezeti forrás a nemi aktus, és csinálja, akinek ahányszor igénye van, de az egész közzététele... az már sok. Van bennem valami gátlásosság, ami olthatatlanná tette a zavaromat, és bár remekül palástolom olykor, az attól még ott van, mindig is ott lesz. Csak ugyebár a félelmét se mutogatja az ember, ha elég jó pókerarca van elrejteni, mert akkor nem tűnik sebezhetőnek, meg elrettenthetőnek. Épp az ellenkezőjét láttatja mindennek, ami az ellenfeleit meghunyászkodásra késztetheti. De a rettenthetetlenség látszata nem rettenthetetlenség, és a pimaszul kifejezéstelen vonások mögött is számtalan kimondatlan frusztráció lapulhat. Senki nem akar nyílt lapokkal játszani, hogy ne sérüljön olyan könnyen, nem igaz?
Éppen ezért nem tudom a mai napig, mi történt az agyammal azon az éjszakán. Pontosabban dehogynem tudom. Elkattant benne valami, hiszen annyira át tudtam lényegülni, hogy a nap első sugarainál hagytam abba a munkát, mert azt az állapotot nem lehetett levetkőzni az elbeszélés vége előtt, különben oda a hitelesség, ezt tudtam jól! És küzdöttem közben a maradék józan eszemmel a zavarommal, pironkodtam, pirultam, féltem, izgultam, fogtam a fejem, bámultam a falat, a szekrényt, a plafont, ráncolódott a homlokom a kétségbeesett arckifejezésemtől, de mindezt azért, mert nehezen törődtem bele, hogy képes vagyok ezt végigvinni. Ezért nehéz visszaolvasnom, mert miként más szexjeleneteknél, ennél is ugyanúgy érzek, zavar az egész, és nem akarom folytatni.
Pedig ahányszor (eddig 3) végigolvastam nagy nehezen, mindig rácsodálkoztam: tulajdonképpen 24 oldalt írtam tele anélkül, hogy abban szerepelnének a szex, az aktus, (jó, itt is kibukik, hogy mennyi szó sorjázik a fejemben a részletesség minden aspektusát taglalandó, aztán abból mennyit voltam képes leírni - az előbbi kettőt...)és ehhez hasonló konkrét, a modern erotikus írástartalmakban fellelhető szemléletes kifejezések. Talán ha más ember olvasná, az nem tartaná különösebben extrának az egészet, de nekem az, és kész. Mindazonáltal ennek a novellának köszönhetem annak a részemnek a kiteljesedését, amelyik igenis képes levetkőzni a gátlásait. El van zárva, és nem ő a domináns, mégis van elég ereje ahhoz, hogy segítsen úgy gondolkodni, ahogyan egy bűntudat nélküli, gátlástalan narcisztikus gondolkodik: megbánás nélkül, élvhajhász módon, egoistán, aljasul.
Bizony, ma elkezdem begépelni... mivé leszek, mire elkészül?
