(2020. 03. 13.) 

Halkabbra vettem a zenét, hogy jobban halljam a gondolataimat. Az ’enyhe’ és a ’csalódások’ szavak valahogy nem képeznek jó egységet, igaz? Vagy csak én érzem így?

Azt a dalt hallgatom, amelyet a buszbaleset után kívántam folyamatosan. Amikor csalódom, erre kívánok rá. Akkor a munkahelyem hozzáállása ábrándított ki teljesen, most meg a hétköznapi kis apróság az emberi kapcsolatokban. Az, ahogy egyetlen ember szinte önhibáján kívül mennyire képes megbántani, demotiválni és elkeseríteni. Csak mert haragszik, de még csak nem is rám haragszik. Nem tudom, hogy dühösebb vagyok-e, vagy csalódottabb. Beszélnék nyíltan, de az is éppoly idegen lenne tőlem, mint megtagadni a késztetéseimet a régi makacs minták követére. Igen, ismét azt érzem, hogy egy kicsit elárult valaki. Nem kérek soha osztatlan figyelmet, nem kérek rajongást, nem vagyok senki istene, mégis… olyan nehéz irántam érdeklődni? Olyan személyként, amilyen vagyok? Nem fogom megtagadni magam, csak hogy szeressenek, soha többé. Csak annyit kértem, kérek mindig: akit nem érdeklek, ne tegyen úgy, mintha érdekelném. Nem vagyok bohóc, hogy vak szemeknek mutassak, süket füleknek meséljek, bezárt elméknek sugalljak bármit, ami valóban én vagyok. Nem. El lehet játszani a bizalmam újra és újra, nem tilos, de nem is ajánlott. Ha egyszer ugyanis azon kapod magad, hogy azt hitted, ismersz, majd rádöbbensz, hogy a jéghegy csúcsát is csak sejtetted igaz valómból, az már a te hibád, a te felelősséged. Azt hittem, azért akarsz engem magad mellé, amilyen vagyok, nem azért, amilyet te szeretnél belőlem. Leszögeztem a legelején, hogy erre nincs lehetősége senkinek. Én mindig képes voltam együtt élni mások démonaival, egyedül azt nem toleráltam, ha az enyémeket valaki kénye kedve szerint bolygatta meg, mert neki máshogy tetszettek volna.

Soha nem teszem le a fegyvert, soha nem maradok védtelen: veszélyes titkokból épített erőd véd tőled, és mindenkitől, aki azt hiszi, hatalma van felettem.