Mit is mondhatnék... egy kicsit elfáradtam.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ugyan, miben fáradhattam el? Abban, hogy 'nemszeretem' feladatok elvégzésének kötelezettsége nehezedik rám nemkívánatos súlyával. Természetemből adódik ugyanis, hogy amihez nincs kedvem, ihletem, motivációm, képességem, de ott lóg a levegőben a határidő, meg a 'muszájmegcsinálni' kényszerítő ereje, az ellen kategorikusan ellenszegül az agyam.
Miért vagyok mindenhez olyan kevés? A fene se tudja, mindenesetre olyan érzésem van, hogy ez a 4 év egyetem totál felesleges volt, mert semmit nem tanultam, semmire nem emlékszem, továbbá fogalmam sincs, a többiek hogy képesek megcsinálni az államvizsgát, meg a szakdolgozatot. Hogy tudnám elhinni magamról, hogy képes vagyok rá? Csak mert lehet, hogy ezen az illúzión múlik minden...

Mostanra lecsillapodtam, talán azért is írok ritkábban. El lett sikálva a klinikás balhé, a szimpatizánsaim, mint kiderült, 1-2 kivétellel megmaradtak, hovatovább, még nőtt is a számuk. Nem vagyok azért olyan rossz diplomata, úgy látszik. Azért az nem vitatható, hogy a röntgeneseknek - bárhol legyek is - a szívébe tudom lopni magam a puszta munkamorál erejével. Erről esetleg később írok részletesebben, de most nincs hozzá sok kedvem. Kicsit rajtam van ugyanis az elkeseredés emiatt a szakdolgozat mizéria miatt. Hogy a francba lehetnek rá képesek az emberek, hogy jól megírják? Egy istenverte kontár vagyok, süt minden soromból, hogy fogalmam sincs semmiről. Nem várok semmi jót még akkor sem, ha egyáltalán el tud ez a hulladék készülni... Sajnálom, hogy egy ilyen jó témára jutottam - igen, az ötleteim jók, ötletelésben kreatív tudok lenni, na, de a tudományos munka az már más. Ahhoz tudás kell, ami nekem nincs, legalábbis ennek semmi nem bizonyítja az ellenkezőjét. Csak a kettes legyen meg, és én könnyekre fakadok majd a boldogságtól.

Ezeken felül a lecsillapodás annak is köszönhető, amit itt nem fogok részletezni, de röviden egy a kapcsolataimban bekövetkezett nem várt fordulat tehető érte felelőssé - na, meg a Csáth tanulmány. Igen, el kellett már számolnom az egó kérdésével, ami mostanra jutott el abba az állapotba, hogy teljes, objektív rálátásom legyen az egészre.

Tudniillik, olyan hatások értek az elmúlt több, mint fél évben, amik az önértékelésemre fordították a figyelmemet, mert észrevettem olyan dolgokat is, amelyekről korábban azt hittem, engem soha nem fognak érinteni. Nem vitás, miről van szó: arról, milyen hatást gyakorol ránk mások véleménye. Tetszünk-e, nem tetszünk, kinek, miért, hogyan. Nem akartam tetszeni, többé-kevésbé elégedett voltam magammal, aztán a visszajelzések, amiknek a létjogosultsága nem fért a fejembe, eltántorítottak. Amit nem értek, azt a mai napig nem értem, a hozzáállásom pedig, hogy szándékosan nem akarok senkinek tetszeni, nem változott. Viszont ami elgondolkodtatott, az nem más, mint a reflektorfény hatásai - értem ez alatt zavaros fogalmazás közepette azt az újkeletű figyelmet, amelyet külső szemlélők, új ismeretségi körbe tartozók részéről megtapasztaltam. Megtapasztaltam ugyanis ennek a hiányát ugyanúgy! Szokás mondani: az élet ad és elvesz. Én kaptam figyelmet, majd megfosztattam tőle. Mégis miért tárgyalom mindezt? Mert nem vitás, hogy egy-egy normálisnak mondható egyén pozitív vélekedése, rám irányuló figyelme hízelgő tud lenni, egyszersmind egósimogató. Ennek megtapasztalása újszerű élmény volt, kellemes, helyenként mégis keserű, ugyanis nem tudtam kezelni. Egyrészt, mert az értetlenségem azon, hogy valaki érdekesnek, kellemesnek ítéli a társaságom, nem csupán a küllememet díjazza, nem hagyott teljes mértékben örülni annak, hogy bónusz figyelmet kapok. Nem éreztem soha, hogy erre rászolgálnék, tényleg. Másrészt amikor ezt a bónusz figyelmet nélkülözöm, ismét egyedül maradok az önmagamra irányuló saját figyelmemmel, aminek felülvizsgálat lesz az eredménye. Bonyolult? Annak hangozhat, pedig csak megfogalmazás szintjén bonyolítom túl, de csak azért, mert így sikerül. Szóval kellett kapnom magamtól egy csattanós pofont, hogy rájöjjek, semmi értelme másként kezelnem ezeket a pozitív hatásokat, mint valami luxust. Eddig is megvoltam nélküle, ezt követően is megleszek. Miért ne lennék? Ez viszont nem ok arra, hogy ne élvezzem ki, amikor úgy adódik. Olyan ez, mint egy tábla csoki, egy erős kávé, egy minőségi bor, egy wellness kezelés, vagy a tudatmódosító szerek: a csoki elfogy, a koffein kiürül, a kezelés véget ér, a szerhatás is elmúlik, mi maradunk csak utána ugyanúgy. És nem jó, ha az illékony örömforrásokba belekóstolva azon kesergünk, hogy nem fog örökké tartani, hogy mindjárt vége, és nem juthatunk hozzá mindig, vagy az adott pillanatban elérhetetlennek tűnik. Én úgy vagyok vele, hogy ami épp megadatott, azt élvezem. Nem azért nyújtották nekem kegyesen a körülmények, hogy ne értékeljem nagyra. Mondhatni, megtanultam értékelni a pillanatot, a kérészéltű élvezeteket, a múló örömöket.

Rengeteg addiktív dolog létezik, sőt, akár azt is megkockáztatom, hogy minden élvezetet nyújtó dolog rendelkezik addiktív potenciállal! Ezek alól pedig a ránk irányuló figyelem se kivétel. A függőség kialakulása viszont egyéni beállítottság kérdése. Aki örömtelen, az ráfügghet az euforizáló szerekre, aki magányos, az a társaságra, aki szeretethiányos, az a törődésre, akinek pedig megbecsülésre és figyelemre éhezik énjének valamely szegmense, az az adott irányultságú figyelem után sóvárog, annak a rabja lesz, azt igyekszik hajszolni. Mivel nem túlzás azt mondanom, hogy teljesen kívül tudok helyezkedni önnön érzelmi világomon, hogy objektíven felülvizsgáljam azt, így bizton állítom: tudom, milyen hatások környékeznek meg, melyekben van meg a képesség, hogy függővé tegyenek, és megvan a képességem csírájában elfojtani ezen kezdeményezéseket. Nem az ellenállás, és nem az elzárkózás a titka, csupán az erős egó.
Ha biztosak vagyunk az értékeinkben, kellő örömöt tudunk lelni csupán abban, hogy mi mi vagyunk és nem más, képesek vagyunk élvezni saját magunk társaságát, akkor biztosan nem lesz problémánk a függőségekkel, valamint semmivel, ami a gyengéket függésbe taszítja. Tudniillik, a masszív öntudat egy olyan erődítmény, ami szilárd falakkal épült, alapvetően funkcionális, stabil, ám ennek köszönhetően rá lehet pakolni bármit, ami tetszetős, de múlandó, mert amint az a ráépülő dolog eltűnik, az erődítmény megmarad ugyanúgy. A festéket lemoshatja a savas eső, a cifra tornyokat letépdesheti az orkán erejű szél, de az alap ott marad. Nem operálok több irritáló metaforával, inkább összefoglalom:

Mindig itt leszek magamnak, még ha minden meg is változik körülöttem gyökerestül. Saját kis univerzumom egyetlen állandó tényezője vagyok. Ebből az következik, hogy bárki bármennyi figyelmet szentel rám, akármilyen indíttatásból teszi ezt, nem fog szilánkosra törni az egóm, ha idővel már nem érdeklem, nem keres, nem tart igényt a társaságomra, semlegessé válik a hozzám való viszonyulása. Nem vagyok romantikus lélek, számomra az élet csupán a kínálkozó lehetőségek sorozatát jelenti, amelyekből meg kell ragadni, amelyik tetszik ahhoz, hogy örömöt leljünk a létezésben. Bűntudat nélkül, a jelenben gondolkodva lehet csak úgy élni, hogy ne bánjuk meg a "luxus" élvezetét, amit megengedtünk magunknak. Olykor veszek magamnak csokit, beruházok valami oltári csipkére, rágyújtok, fogadom a bókot, sütkérezek a minőségi figyelemben, de nem mindig, nem szünet nélkül, és ha mindezt nem tehetem, nem dől össze a világom. Amikor van, akkor örülök, kihasználom, amikor meg nincs, akkor teremtek magamnak valamit, amitől ugyanúgy jól érezhetem magam. Nem függ az általános közérzetem attól se, hogy egyik-másik ember mennyit foglalkozik velem. Amikor bónusz törődést kapok, és igényem is van rá, nagyra értékelem, de ezek mind csak apró ajándékok az élettől. A hétköznapokban senki se tudná elviselni, ha állandóan ezek után sóvárognánk, nem igaz? Időm legnagyobb részét egyedül töltöm, és amikor nem vesznek körül emberek, rohadtul nem is hiányoznak. Amikor körülvesznek, akkor sem, de ha minőségi társaságom adódik, az ad valami pluszt az aktuális létállapotomhoz, az a plusz pedig az illető személyisége, megnyilvánulásai által nyújtott élmény. Nyilván én is adok a világnak, nem csupán elveszek, de ennyi áldozatot megér. Viszont senki kénye-kedve oltárán nem áldozom fel a stabilitásomat.