Fenilalanin, vagy amit akartok

Romlásom Virágai

A gyászról

2017. május 23. - fenilalanin21

Mi más lenne a gyász, mint valami végtelenül véges, megmásíthatatlan?

Az utca vége felé nézel, s az némán sikolt az arcodba.

Ő már nincs velem, nincs nekem.

Hívnám, de a kert üres és hallgatag. Olyan üres nélküled, és a tudattól:

Soha nem leszel már itt velem.

 

Eszembe jutottál a gyászoddal együtt, mert ismerem a veszteséged.

Ó, milyen keserű, keserű, keserű sorokat olvashattam tőled!

Titkon, szinte a tudtod nélkül, és úgy is, hogy magad mutattad.

Rideg a gyászod és sajgó, egy barátot, egy cinkost, egy szülőt vesztettél aznap.

Én megértem, én ismerem.

 

Kis gondolat

A távolság, ha épp távol egymástól beszélgetünk, egyben ígéret is. Ígéret arra, hogy egyszer majd találkozunk, és hálásak leszünk érte, hogy megadatott az alkalom a maga teljességében. 

Minden ilyen, találkozás előtti várakozást jobban kedvelek talán, mint magát a beteljesülést, amikor ott állhatunk egymással szemben, mint a két megütközni készülő fél hadereje a csatamezőn. Jobban kedvelem és jobban is áhítom, mert ez egy kis személyes advent, mint mondtam, benne van az ígéret: találkozunk még. Azonban mindig, miután ez bekövetkezett, óhatatlanul is elönt a szomorúság: látjuk még egymást valaha? Akarom majd, hogy megbeszéljünk egy újabb találkozót? Te vajon akarod majd? Mert minden egyes beteljesülés gyásszal jár. Megkaptunk valamit, de mi a garancia, hogy újra a miénk lehet? A beteljesülés után nincs ígéret, csak szomorú, naiv reménykedés. Nem is azért, hogy újra találkozzunk, sokkal inkább azért, mert áhítom a távolságot, amelyben még ott izzik az ígéret, hogy találkozunk még. Enélkül ugyanis nincsenek távlatok.

Stressz, lámpaláz, vizsgadrukk

Hogyan ne küzdj meg ezekkel a problémákkal

Ahogy a címből is adódik, ez amolyan antiútmutató, meg persze első sorban egy őszinte vallomás a saját stressz(nem)kezelési stratégiámról.

Mert ugyebár az egyetemi évekről mondják (a boldog tudatlanok), hogy "életünk legszebb évei" lesznek. Aha, egy lófalloszt. Már, akinek felhőtlenül tudnak telni...
Elvégre nem tagadom, nekem se volt rossz. Önálló életvitel, egyéni időbeosztás, alvás-ébrenlét ciklus üzemeltetése ahogy sikerül-alapon, hajnalig tartó novellaírás, zavartalan alkotói magány, zavartalan magány, kötelezettségmentes társaság nélkülözés, délutáni alvás éjjeli helyett, maratoni sorozatnézések, kizárólag a saját szennyes edényeid mosogatása... és még sorolhatnám. Lehet, a felsorolásból hiányolná valaki a "bulizást", mint olyan, de bevallom, amire korábban se volt igényem, arra az egyetemi időszak se támasztott újakat, tehát nem, nem buliztam egyáltalán, ivós estéből is csak 3-ban volt részem a 4 év alatt, és 2 közösségi eseményre mentem el, azokra is részrehajlásomból fakadóan: a szakestre, valamint a tanulmányútra (utóbbi lett 2 az egyben).
Tehát vannak szépségei, visszasírható előnyei is az egyetemista létnek, legalábbis nappali munkarendben ez így van, ám azzal nem szívesen néz szembe, aki merészen a "legszebb évek"-nek titulálja ezeket, hogy ez bizony csak azért tűnik neki így, mert az idő mindent megszépít, és mert ő valószínűleg szívesebben emlékszik a jó dolgokra. Mindazonáltal ne menjünk el szó nélkül az egyetemi évek automatikus velejárójárója, a stressz mellett.

Első vizsgaidőszakomban 2 pánikba ejtő vizsgám volt: matematika és kémia. Utóbbi különösen nagy bukási rátával büszkélkedhetett, előbbihez meg soha nem értettem igazán, ezért alap, hogy féltem. Mégis a kémia tette be a kaput: 4 napot tanultam rá, de azt úgy, hogy miután kiírtam minden tételt a füzetbe, amire volt időm, azután átlagban reggel 9-től éjfélig masíroztam fel-alá az anyagot memorizálva a tanulószobán. Miközben a kiújuló hólyaghurutommal küzdöttem, és a második estétől brutális lázam alakult ki - a stressztől. Tényleg, mert semmi más tünetem nem volt, hiába hittem, hogy ez új betegséget jelez...

Később az évek folyamán nem sok bajom akadt, csupán pánikrohamok hébe-hóba, amikor nem számítottam rá, aztán a dolgok a 4. évfolyamban tetőztek be szépen. Szakdolgozat. TDK. Záróvizsga... Mumus mumus hátán. És tekintve, hogy sajnos engem az utolsó utáni pillanatokban a vállamra nehezedő kilátástalanságnál semmi nem tud jobban motiválni, hogyan intéztem mindent? Naná, hogy az utolsó utáni pillanatban. Nem, ez nem szándékos, hiszen a józan ész működik, egy éve megvoltak a szakirodalmaim, a feldolgozásukat mégis az utolsó 2 hónapban kezdtem, és egyéni kutatásom is csak a leadási határidő előtt 2 héttel vette kezdetét. De csináltam, és akkor nagyon. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Ezt nem javaslom senkinek, mindenki álljon neki inkább időben, jó? Jelenleg pedig ott tartok, hogy előadást kell tartanom a TDK-n a kis kutatásomból, márpedig köztudottan lámpalázas típus vagyok, hiába az anatómia, meg némi patológia oktatásból származó rutin. Semmit nem érzek ezek jótékony hatásából...
Mialatt pedig írtam a szakdolgozatot, és eljutottam a TDK állomásig, a szervezetem igencsak megsínylette a stresszt. Az elmúlt hónapokban kifejezetten ocsmány lett az arcbőröm: nem elég, hogy eleve az a típus, ami száraz, ezért mindig vedlik, de közben zsíros a felszíne, ezeken pedig semmiféle hidratáló, semennyi liter megivott víz nem segít, még ki is veri a ragya rendszeresen, én meg természetesen nem bírom kivárni a sebgyógyulást, ezért mindig lekaparom a varakat, így úgy festek, mint egy himlős kisfiú. De nonstop ám, mert mire elmúlik egy széria, jön is a következő. Emellett ráncosodom, és már az se javít a karikáimon, ha rendesen alszom 5-7 órát.
A szívfrekvenciámmal már adódtak gondok korábban is - lásd a sürgis kalandjaimat Kaposváron - ám akkoriban a 130-140 körüli értéket kórosnak éreztem, azt hittem, menten fibrillálok, manapság 90-130 a nyugalmi szívfrekvenciám. Úgy, hogy kevesebb kávét iszom, mint valaha, csak alkalmi jelleggel használok serkentő anyagot, és újból futni járok, vagy ha nem, akkor tekerek aerob edzés gyanánt az erősítők mellett, tehát még edzetlennek se vagyok mondható. Múltkori kerékpározgatásom során 166-173 közötti pulzusszámot produkáltam, közben nem is kapkodtam a levegőt, nagyobb ellenálláson pedig megvolt a 182 is, és ha figyelembe vesszük, hogy ez percenként ennyi... könyörgöm, mint egy újszülött! És akkor ilyenekkel riogat az orvos a nyugalmi 128-as frekvenciámmal, hogy mindjárt fibrillálni fogok, szedek-e rá gyógyszert. Igen, ha ilyeneket mond, akkor biztosan nekiállok fibrillálni, mert úgy megijeszt. Újabban elég csak egy akármilyen FIKTÍV stressz szituációba képzelni magam, úgy beindul a szívműködésem, mint a szélvész, akkor tessék elképzelni, mi lehet egy valós stresszhelyzetben! (Ahogy azt egy szemtanú megfogalmazta: "zizegek".)
Ha pedig ez mind nem volna elég, az elmúlt hónapokban az a tendencia, hogy ha stresszes napnak nézek elébe, a reggel rókamókával indul. Nekem, aki soha nem volt a rókázás bajnoka, és még a hajmeresztő nyálcsorgások idején is képes volt addig hadakozni az ingerrel, míg az el nem múlt esemény nélkül. Mostanság meg jön a félelem, a torokszorító érzés, és akkor rohanni kell, mese nincs. Persze üres gyomorral a napindító vízmennyiséget visszajuttatni a külvilágba nem egy megrázó élmény, mert mindegy, hogy sima volt, vagy citromleves, gyakorlatilag ugyanolyan az íze, csak keserűbb. Most pedig lehetne morfondírozni, hogy terhes vagyok-e, de elárulom, hogy ha fogamzásgátló rendszeres szedése mellett 2 különféle teszt is olyan negatív eredményt mutatott, mint amilyen a világlátásom általában, akkor biztosan kijelenthető, hogy nem várok gyereket. (Ebből a testből szerintem egyébként is hanyatt-homlok menekülne önerőből a szerencsétlen zigóta.) Mindamellett nem minden reggel ez a program, csak a különösen félelmetes napokon, és olyankor is csak 1 alkalommal kell, mindenféle előzetes hatás és tünet nélkül. Se szagok, se ízek, csak úgy random, minden átmenet nélkül. És mit mondjak, hozzá lehet szokni. Sajnos (vagy szerencsére) megtanultam hipergyorsan adaptálódni mindenféle kellemetlenséghez.

Tehát ezt teszi velem a stressz, azt viszont ki ne hagyjam, hogy hiába minden, a súlyom tartja magát, a centijeim is, mert hiába a napi egyszeri étkezés, vagy a 'csak natúr joghurtot vagyok képes lenyomni a torkomon' állapot heteken keresztül, hiába mellé a sok mozgás, a gyors metabolizmus, aki arra gyanakodna, hogy "legalább nádszál karcsúra fogyaszt a stressz", az igencsak távol áll a valóságtól. Lehet, mindez másnál 10-15 kiló mínuszt, meg több számos ruhaméret csökkenést előidéz, nálam kb. 1 kilót tudott, de az semmi, mert ilyen gondos folyadékpótlás mellett elenyészik. Viszont legalább nem ájulok el a hipoglikémiától, a kiszáradástól, nem vagyok harmatgyenge, és nem illan el a melltartóimat immár kitölteni képes visszafogott, ámde nem elenyésző méretű tartalom sem.

Összefoglalva tehát: aki csinálja, ne így csinálja. Mármint a stresszkezelést. Azaz, inkább a stressz-nem-kezelést. Hisz' látható, ez minden, csak nem kellemes, de még csak sanyarú diétának se alkalmas, ez persze mellékes. Aki ilyen izgulós, ennyire nem bírja, az ne próbálkozzon olyanokkal, hogy "majd az edzés kitisztítja a fejem", vagy "majd a futás lecsillapít", mert NEM FOG! Tapasztalatból mondom. Gyógyszert kéne szedni, az a töredelmes igazság, akár tetszik, akár nem. Valami enyhe nyugtatót, de halál komolyan mondom. Csak én nem fogok odaállítani az orvoshoz, hogy "csókolom, nagyon izgulós típus vagyok, tessék már kis frontint felírni", vagy "csapasson kend némi betaloc-ot, mielőtt fibrillálni kezdék", elvégre konokul hiszem, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Bár lehet ebben igazság, ahhoz kétség se fér, hogy soha nem választottam még a könnyebb utat, pedig megannyi kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam. Sajnos ilyenné váltam, tudat alatt is az akadályok felé tudom venni az irányt. Az én példám NEM követendő példa! Ez a hozzáállás NEM nemesít, nem tesz többé, vagy kevesebbé, tényleg csak a dolgodat nehezíti. Aki szereti a kalandokat, az válasszon efféle stratégiát, de nem fog belőle több előnye származni, mint egy könnyebb megoldástípusból, csupán annyi lesz a hozadéka, hogy alkalmazkodást tanul, meg nőni fog a terhelhetősége.
Aki viszont üdvösebbnek tartja az egészséget, az ne hagyja eddig fajulni a dolgokat. Rengeteg részletet, körülményt, miegymást nem meséltem el itt most, ezért nem tűnhet akkora dögvésznek amit elregéltem, de higgye el minden olvasó, ebből csak betegesen és mocskosan lehet kikerülni, akár egy csatából a sáros csatamezőn.

A soha nem volt fivérek

Megleptem magam egy igen furcsa felfedezéssel. Történetesen arról van szó, hogy tavaly, amikor egy új ismeretségre tettem szert, az illetőről eleinte nem tudtam megállapítani, kire emlékeztet engem oly nagyon, aztán még aznap rájöttem, össze is vetettem a két arcot. Egyikről a másik mindig eszembe jut. Aztán történt egyszer, hogy megismertem mindkettőjük születési évét: hát nem ugyanabból az évjáratból valók?

Végezetül pedig a mai éjszakán bebizonyosodott végleg: ezeknek még az ízlésvilága is teljesen hasonlít. Ki látott még ilyet, hogy két, egymás számára ismeretlen ember ennyire hasonlítson egymásra? Rendben, külsőleg tényleg csak nagy vonalakban, hiszen a magasságuk eltérő, az alkatuk is, ám a hajszín, a hajhossz, az arc főbb vonásai megegyeznek, a szemszín is, a csontozat, leszámítva azt, hogy az egyiküknek görbébb az orra.

Nem tesz semmit ez a ténymegállapítás, tudom, de mégiscsak ámulatba ejtő számomra.

Sürgősségi ellátás Kaposváron - a beteg szemszögéből part I.

Nem lehet minden tökéletes...

Összesen kétszer volt (bal)szerencsém megjárni a Kaposi Mór Oktató Kórház sürgősségi részlegét úgy, hogy én magam jelentem meg ott a beteg szerepében. Jogos volna azt feltételezni kritikus hajlamaimra alapozva, hogy pusztán a kíváncsiság munkált bennem, azért történt mindez, ám az igazság az, hogy eszembe nem jutott volna szimulálni soha csupán azért, hogy képet kapjak róla, milyen itt a sürgősségi betegellátás.

Valójában mindkét alkalommal az utolsó pillanatokig húztam-halasztottam a döntést, hogy orvosi segítségért folyamodjak, mert ugyebár mindent meg lehet oldani, nehogy már pont nekem kelljen orvosért kiáltani valami csip-csup tünetegyüttes miatt.
A teljes történeti áttekinthetőség érdekében elkezdem az egészet Ádámnál, és Éváig be se fejezem.

Első alkalommal, amikor még nem gondoltam volna, hogy lesz alkalmam tanulmányaimtól eltérő okokból átlépni a kórház kapuit, az éjszaka kellős közepén kezdett a közérzetem kellemetlenné, majd igencsak aggasztóvá fokozódni. Utólag sejtem az okát (mit sejted? tudod, ne hazudj magadnak), ám nem fogom részletezni már csak azért sem, mert ennek ismerete nem változtatott volna sem a segítségnyújtás módján, sem az orvosi ellátáson, se más körülményeken.
Ezen az ominózus 2014. március 7-8-i éjjelen kissé összekuszálódott aggyal, de annál lelkesebben mentem le táncolni még úgy éjféltájban a kollégium koszos tornatermébe. Készítettem 3-4 felvételt is a táncolási próbálkozásaimról, dacára, hogy az az este nem adta, nem volt topon az egyensúlyérzékem, sem a koordinációm, vagy a kreativitásom a mozdulatokat illetően, amikor pedig szalagot használtam, annyiszor nem sikerült elkapnom, ahányszor megkíséreltem a röptetést. Mégis lankadatlanul űztem az ipart, csak mert jól esett, mert szétvetett a fizikai fáradtság hiánya, terhelt agyam pedig felszabadító tevékenységért kiáltott.

(Ez az egyetlen kép maradt meg arról az éjszakáról, egy screenshot az egyik kevéssé rosszul sikerült próbálkozást megörökítő videóból.)

2014_03_08.jpg

Végül úgy hajnali 2 magasságában tértem vissza a szobába, zuhanyzás után pedig még az ágyon ülve mustráltam az új videóanyagjaimat, amíg végleg úgy nem éreztem, hogy legyűrt a kimerültség. Ekkor ütött be a krach: hiába feküdtem le alvásra készen, a szívem nekiállt kihozni magából a maximumot. Pont úgy, mint a koffeintúladagolásom idején 2 teljes főzet kávé elfogyasztásának köszönhetően, csakhogy ekkor már nagyon távolinak tűnt a délutáni, felelősen megválasztott mennyiségű kávé hatása, így tanácstalanul álltam az élmény előtt. Mit volt mit tenni, elkúsztam a hűtőszekrényig, ahol a vizemet tartottam, mert ha mégis valami késői koffeinhatásról van szó, akkor elsődlegesen meg kell innom legalább fél liternyit belőle. Igen ám, csakhogy addigra nekiálltam tetőtől talpig kontrollálhatatlanul remegni, pedig nem fáztam, és bár nem voltam szomjas, a szűnni nem akaró szájszárazságom követelte a folyamatos folyadékbevitelt. (Ezt ismertem mondjuk.)
Szóval visszamásztam az ágyba, feküdtem hanyatt az olvasólámpa fényében pislogva kétségbeesetten, mint a tóból kiemelt ponty, igyekeztem nem megijedni, elterelni a figyelmem a környező tárgyak fejben történő megnevezésével, mély légzéssel, de semmi nem használt, a szívritmusom fokozódott, ami már a légzésemre is elkezdett hatni - felszínessé, szaporává, rendszertelenné vált a remegésemmel együtt. Negyed óra-20 perc riadt pislogás, elektrosokkszerű rándulások, hangos fogkocogtatás, nyögdöső küzdelem után feladtam, a mobilomért nyúltam mentőt hívni, erre az a nyomorult telefon nem reagált, lefagyott a francba. Felkeltettem hát akkori szobatársamat, aki végül hívta őket. Utána életem leghosszabbnak tűnő 15 percét éltem át. Mire megérkeztek a pirosruhások, már fontolgattam, hogy kikúszom a folyosóra, hogy eléjük menjek, annyira éreztem a vesztemet. Minden pillanat egy kis halál volt akkor, nem hazudok, rimánkodtam magamban az enyhülésért, mialatt kibukott belőlem a kétségbeesett kérdés is: mikor érnek már ide? - mert mindjárt meghalok. Nem dramatizálom túl, tényleg ilyen rossz volt.

Na, megérkeztek - panaszok, tünetek, mit érez, mióta és társai, aztán fel a pizsama felsőt, felcuppantották az ekg tappancsokat fedetlen felsőtestemre, ahogy illik. Sinus tachycardia 150 fölötti szívfrekvenciával, még nem vészes vérnyomással (138 -as szisztolés értékkel az még abszolút jó volt) - állapították meg szépen nyugalmasan, majd a mentőorvos nekiállt a carotis masszázsnak, hátha az segít. Ezt végezte váltva légzőgyakorlatokkal, de mivel egyik se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, rávették magukat a mentőbrigád tagjai, hogy beszállítsanak. Nem emlékszem tisztán, hogy jutottunk le a harmadikról, pszichésen szörnyű kimerültség uralkodott el rajtam, utána csak az van meg, hogy a mentőben pulzoximétert tettek az ujjamra, ami egész úton sebesen sípolt, majd egy iszonyat bonyolult útvonalon elfurikáztunk a kórház sürgősségi bejáratáig. Az érkezésre megint nem emlékszem, csak arra, hogy aztán odabent a vizsgálóban ismét megvillogtathattam nem éppen szemkápráztatóan látványos mellkasomat újabb két vadidegen férfinak egy újabb ekg elvégzése céljából, melyek közül az egyik rezidens volt, a másik egy középkorú doki, aki türelmesen, az ügyeleti kialvatlanságtól kissé figyelmetlenül kikérdezett mindent - kétszer. Mikor már azt hittem, megveszek egy kis vízért (még úgy is, hogy a hólyagszakadás érzete kerülgetett), arra jutott, hogy ad nekem betaloc tabit, meg nyugtatót, amihez mellékelt vizet is, aztán kimehettem a recepcióhoz várakozni az odakint ücsörgő, aggódó szobatársammal. Fél óra elteltével jött a doki kontrollra: vérnyomásmérés, pulzusszámlálás, miközben a szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, a tudatom pedig kezdett elszivárogni annak ellenére, hogy a szívem még mindig kardioedzéshez méltó tempót diktált. Ezt az orvos is konstatálta, meg is jegyezte kissé elégedetlenül: "Ez nem lett sokkal alacsonyabb...", végül tanácstalanságában úgy döntött, nem tehet semmit, ígyhát kiadja a zárójelentést, aztán ha az kész, távozhatunk. Újabb negyedóra, újabb kínzó várakozás, végül hajnali fél 5 magasságában elindulhattunk vissza hű szobatársammal a kollégiumba.

Hogy mi volt ezzel a probléma? Mi nem?

Első körben az, hogy eddig még nem jártunk soha a kórháznál, azt se tudtuk hirtelen, merre induljunk, merre lehet a kollégium - tekintve, hogy egyikünk se kaposvári, a mentő pedig a sok egyirányú utca miatt túl kacifántos úton érkezett. Az elbocsátókat ez nem különösebben érdekelte, nem is mondott támpontot senki fia/lánya, amikor arról érdeklődtünk, mégis merre lehet az arra. Mit tudják ők, oldjuk meg valahogy. Végül az adott utca végére érve megpillantottuk a sarki templomot, ami egy remek tájékozódási pont, onnantól meg már tudtuk, hogy nevetségesen közel a kollégium, nem kell pánikba esni. 

Másodsorban az sem elhanyagolható körülmény, hogy mindketten pizsamában érkeztünk, csak a szobatársamnak volt ideje kabátot, meg sportcipőt húzni, rajtam viszont csak egy echte papucs-alvózokni-pizsama kombó volt, odakint meg csípős kora tavaszi hajnal, méghozzá eső áztatta utcákkal. (Kölcsönadta a kabátját nekem, de még így se lettünk évszaknak megfelelően öltözöttek.) A szobatársam elmondásából tudom, hogy beleugráltam a pocsolyákba, és olykor dalolásztam is vidáman.

És itt a harmadik kellemetlenség: a nyugtató nem volt elég szedatív ahhoz, hogy kiüssön, viszont elsikálta a maradék józan ítélőképességem is. Nem éreztem jól magam, de rohadtul nem érdekelt semmi, pszichésen már nem tudtam izgulni semmin. Ez pedig felveti a kérdést, hogy vajon akkor is elbocsátottak volna a helyismeret teljes hiányában gyógyszerhatás alatt, ha egyedül lettem volna? Legalább adhatnának térképet a magunkfajta kis tudatlan lurkóknak, nem?

Összefoglalva: sok mindent nem tudtak kezdeni velem, a tüneteim alig csillapodtak, csak azt sikerült elérni, hogy már ne érdekeljen semmi, emellett hiába mondtuk, hogy fogalmunk sincs, merre induljunk (oké, Eszterem mondta, én nem igazán tudtam már szót vinni), ezzel senki nem foglalkozott, csak unszoltak egyre, hogy távozzunk már. Kicsit felelőtlen hozzáállás, nem? Nem az obszervációt hiányoltam, hanem egy egyszerű útbaigazítást...

Mondataim hozzád

Életünk kiszáradt fenyőfa, oly könnyen lángra kap. Mi mégse tudunk égni, viharban elkerül minket a villám. Már nem tudom, mit kéne gondolnom erről a furcsa össze nem tartozásról. Meg tudnék bízni benned? Jobban, mint bárkiben, mégis egyáltalán nem. Nem dőlt el, mit kellene kezdenem veled. Láttalak hétfőn olyan helyen, olyan körülmények közt, ahogyan nem gondoltam, hogy láthatlak, mármint "real time"-ban, nem fényképen. Harmadmagaddal sétáltál azon a helyszínen, napszemüveget viseltél, meg még sorolhatnám, közületek ki mit viselt, ki hogy nézett ki, de nem akarom a frászt hozni rád. Még úgy tűnne, mintha figyelnélek. Tekintve, hogy ismerem a gyenge pontod, nem festene rólam bizalomgerjesztő képet, ha előhívnám azt a szép... fotót a már-már fotografikus memóriám sötétszobájából, hiszen így riasztóan pontos képet tudnék felvázolni puszta szavakkal. Pedig csak egy futó pillanatra láttalak, és bevallom, épp akkor ébredtem a szokásos nyakfájdalommal, amit a kényszeresen felvett kényelmetlen pózom eredményezett, ez pedig sokkal jobban lekötött, mint a te jelenésed.
A
z már múlt csütörtökön feltűnt, hogy zaklató hajlamaimat nem tudom mindig visszafogni: a véletlenek és csillapíthatatlan kíváncsiságom összjátékaként megismertem az akkor aktuális időbeosztásodat. Szó szerint így történt! Jókor voltam a jó helyen, ám korábban eszembe nem jutott volna ilyesminek szándékosan utána járni éppen veled kapcsolatban, mégis egy pillanat törtrésze alatt határoztam el, hogy belenézek azokba az iratokba, amik azon az asztalon hevertek előttem - mintegy felkínálva magukat - amikor ideiglenes társaságom pár percre magamra hagyott. Nem véletlenül él a szótáramban aktívan a frázis, miszerint az információ, amit meg kell ismernem, az úgyis utat talál hozzám. Ez pedig akkor is így van, ha már rég letettem a kutatómunkáról valamilyen megoldással, válasszal kapcsolatban. Amit meg kell tudnom, az úgyse marad rejtve előttem.

Mindazonáltal nem tagadhatom, hogy csalódottan konstatáltam létezésed minimális, múló jelentőségét ismeretségi köreimben. Hasznos vagy? Kétség kívül. Intelligens? Az is, ami imponál. De nem nyújthatok neked semmi olyat, amit ne kaphatnál meg bárki mástól, talán csak a jellemed árnyas oldalának ismeretét leszámítva. Én legtöbbször afelé húzok, ami mást taszít, ez pedig veled kapcsolatban abszolút érvényes megállapítás, de az, hogy effektíve úgy látlak, olyannak ismerlek, mint még talán senki, ráadásul teszem ezt úgy, hogy eszemben sincs téged változásra kapacitálni, önmagában nem lehet elég ok arra, hogy kötődni kívánj hozzám. Minden másra pedig úgyis ott a Mastercard. Márpedig nekem ez mérvadó, hogy mennyire esek valakinél a kínaicipő kategóriába, hiszen cserélhető áruként a haszon oda-vissza időleges, halálraítélt, viszont én gyűlölöm az efféle időpocsékolást, pláne, ha az én időmet pocsékolják. Vagyok annyira értékes, hogy tartós szövetségre érdemesnek találjam magam heveny együttműködések, kiszámíthatatlan ellenszolgáltatások bosszantó kilátása helyett.
Szóval szeretek, illetőleg szeretnék még életem során olyan kapcsolatokat teremteni, amik a síromig kísérnek (mind jó, mind rossz értelemben, elvégre a negatív élmény is élmény, ami meghatároz), de tudatában vagyok annak, hogy ez nem mindig kivitelezhető, erre nem minden partner alkalmas, erőltetni pedig annyi, mintha fojtogatással akarnánk őszinte szerelmi vallomást kicsikarni egy olyan partnerből, akinek közel sincs ilyesfajta fétise.

Megfogalmazhatnám úgy is: nem leszek itt örökké, mert az élet változik, az enyém teljesen független a tiédtől és viszont, gyakorlatilag első fokon csak beszélőviszonyban állunk - hellyel-közzel, erőteljesen eufemizálva mindent, amit ez jelent. Nem leszek már elérhető sokáig, utána pedig mit gondolsz, mi lesz? Élünk, ahogy korábban? Ne légy naiv, egy ilyen jó szövetséget nem lehet nem sajnálni. Na, de akkor hagyjuk kárba veszni? Vagy tudnál te is olyan lenni, mint én, aki az idők végezetéig képes eltárolni szövetségeinek formalinban konzervált verzióját, hogy azokat újra, meg újra elő lehessen venni a vitrinből ugyanabban az állapotban, amilyenben tartósítva lettek? Talán másra se vágyom, mint a megnyugvásra, hogy nem kell benned is csalódnom. Tudod, túl sokszor konstatáltam már az emberi odafigyelés hiányát, ami következményesen izolációhoz vezetett, ami annyit takar, hogy nem osztok meg magamból szinte semmit másokkal, csak ha az idő tanúsítja, hogy érdemesek rá, mert értékelni tudják a személyemet, a társaságomat, a szavaimat úgy, ahogyan én értékelem az övéiket. Te eddig csak a hallgatásomat kaptad, az még várat magára, hogy beszélni is merjek. Márpedig ha nem tudok beszélni, az azért lehet, mert érzem, hogy nem akarsz hallani. És köztudottan nincs az az isten, hogy bárkire is rákényszerítsem magam. Tehát tart még a dilemma, hová is tegyelek: a vitrinben őrzött értékek közé egy formalinos üvegben, vagy dobjalak elmém szemétégetőjébe, ahol majd felülírják porladó emlékedet az új, intenzív élmények? Akarod, hogy emlékezzek rád?

Elveszett bejegyzésem margójára

Elveszett, éjjel írtam, most pedig az első bekezdésen kívül semmi nincs meg belőle. Ennyi maradt.

Pedig a lényegét egész szépen megfogalmaztam... mármint az aktuális dilemmámnak. Megpróbálom azért összefoglalni: felmerült bennem a kérdés, hogy megtartsalak-e, részévé tegyelek-e az életemnek, vagy felejtsem el azt is, hogy a világon voltál. Nem tudom ugyanis eldönteni még, hogy megérdemled-e az életre szóló lojalitásom, valamint azt, hogy míg élek, számoljak a létezéseddel, megtartsam ismeretségi viszonyunkat. Rajtad múlik, a te cselekedeteid döntik el. Ha úgy ítélem, túl komolytalanul kezeled a kérdést, hagylak a francba, nem fáradozom olyan kapcsolatokért, amelyek nem nyújthatnak semmit, és amelyek nem kölcsönös igényeken alapulnak. Ha nincs egyensúly, ha csak nekem lenne fontos erőfeszítéseket tenni, úgy nincs értelme, nem vagy rá érdemes. Önző vagyok eléggé, hogy ne nyújtsam a kezem puszta emberbaráti szeretetből. Nem pazarolom az érzelmeimet, a türelmemet, a társaságomat olyanra, aki ezt nem értékeli, akinek nincsen rá igénye. Minek? Te se tennéd, hiszen belátnád, hogy nem éri meg. Ebben kifejezetten hasonlóak vagyunk.

Bemutatkozás

Mert mindenkinek van

Annyira sok ember szeret írni magáról egy külön kis részt. Bemutatni magát a saját szemével, elmondani, milyennek tartja magát, egyúttal rajzol magáról egy képet a fejedben, hogy ilyennek képzeld, ne olyannak, amilyen valójában. Pedig magunkról számtalan típusú tetszőleges képet alakíthatunk ki, a valódi személyiségünket viszont nem definiálhatjuk kizárólag a saját véleményünk alapján. Sokkal több igazság van abban, ahogy mások tekintenek ránk. Éppen ezért megvan a hatalmunk, hogy alakítsuk egy ember saját magáról alkotott képét azáltal, hogy milyen visszajelzéseket közvetítünk neki, viszont most nem a manipulációról szeretnék elmélkedni.

Igen, a legtöbb blogíró késztetést érez arra, hogy kifejezetten sarkalatos módon definiálja magát címszavakban, mondatokban. Ez nem rossz, és nem mondom, hogy én különbözöm, vagy jobb vagyok, ezért direkt csakazértsenem mutatkozom be, hiszen mindez nem volna igaz. Csupán úgy vélem, nem szükséges bárkinek is a szájába rágnom, hogy szerintem milyen vagyok. Azt hiszem, áttűnik a szavaimon. Itt lehetne elsütni azt a gusztustalan frázist, miszerint "aki ismer, az úgyis tudja, aki nem, az meg így járt", ám ez számomra az egyik leggusztustalanabb megnyilvánulási mód, elvégre ha nem akarsz bemutatkozni, akkor ne színleld, hogy márpedig megpróbáltad, de fölösleges. Akkor minek kezdtél neki? Mindegy is...
 Persze, az írásaimban ott vagyok, de nem azért, mert leírom, milyen vagyok, hanem mert megismerhetővé válik általa a világlátásom, a viszonyulásom különféle dolgokhoz, az, ahogyan tapasztalatokat szerzek, és ahogy értelmezem, megélem őket, valamint a megnyilvánulásaim. Kell ennél több? Nem hinném. Csupán arról van szó, hogy manapság a tömegkultúra hozzászoktatta a fogyasztói társadalmat ahhoz, hogy nem hagyja az egyéneket önállóan véleményt alkotni. Az emberek véleményalkotási képessége el lett csökevényesítve azáltal, hogy mindenhonnan előre definiált dolgokat tolnak a képükbe. Ez itt britniszpirsz, az egykori nyelvkidugós tinigörl, aki kopaszra nyírta a fejét, tehát félőrült. Ez itt émivájnháuz, aki jó dolgában drogba fojtotta a tehetségét, mert csak. Ez itt edemszendlör, aki béna filmekhez adja a nevét, és biztos nem akart soha jó színész lenni. Ez pedig én vagyok, XY, az YZ blog írója, szeretem a rózsaszínt, a vattacukrot, de mindkettőt csak vérbe áztatva, hiszen amúgy gót vagyok, vagy mi, vegán vagyok, de félig vámpír, szóval húsevő növényekkel kell beérnem, meg céklalével, és otthon sufnituning kraftolok magamnak mindent, mert mi az, hogy nem, elvégre mindenki duitjorszelf. Ja, és minden érdekel! Ki ne hagyjam. Ezt mind azért, hogy tudd, kinek a blogját olvasod. EZ vagyok, hidd már el!

A pokolba az egésszel. Minek? Minek írjam le, milyennek látom magam? Akkor nem kéne megerőltetned magad, kedves olvasó, hogy elmorfondírozz azon, kit rejtenek a sorok, hiszen már úgyis van egy elképzelésed. Minek gondolkodni, minek figyelni szemfülesen, ha meg lehet oldani az egészet gondolkodás nélkül is?

Persze, magamból indulok ki. Egy tény rólam: lételemem a megfigyelés, mert szerintem az ördög a részletekben rejlik. Ez szórakoztat, ez éltet, így működhet az agy. Minden másra ott a mastercard. (insert *fizetett hirdetés* here)

Ugyan már! Csak egy halandó vagyok én is, mint te, mint bárki, fölösleges úgy tennünk, mintha nem volnék olyan. Übermensch-ek nincsenek. Nekem meg nincsenek fíliáim, nincsenek fóbiáim se, és miért nincsenek? Anélkül is lehet vonzódni valamihez, vagy ódzkodni valamitől, hogy divatos kifejezéseket kreálnánk rá, ezzel újabb kontúrokat rajzolva magunk köré. Miért nem jobb képlékenynek lenni, mint a víz? Miért kell formába préselni magunkat, hogy mások felismerjenek? Mintha egy patakról nem tudnád, hogy ugyanaz folyik benne, mint ami a palackban van agyontisztogatva. A megfigyelés, csak a megfigyelés tehet minket beavatottakká - olyanokká, akik szavak nélkül is értenek. Nekem nem jelent semmit egy-egy szó, amit önmagad leírására használsz, számomra az bír jelentéstartalommal, amiért éppen azt a kifejezést választottad. Az indítékaid, amiket nem mondanál ki, mert nem elég tudatosak, hogy felismerd őket. Oka van annak, amiért úgy nyilatkozol magadról, ahogy. Az enyémnek is oka van, értelmezd hát magad! Nem áltatom magam azzal, hogy engem aztán nem lehet öndefiniáláson kapni, mert dehogynem. Olyankor érdemes elmorfondírozni az én indítékaimon is. Szerintem épp csak ennyi kell, hogy valakit reálisan megítélhess, egyszersmind reális képet alkothass róla.

Add a véred - és adtam. Újra.

Élményeim a pécsi OVSZ állandó véradójában Ádámtól Éváig

Végre sikerült valami...

Öröm az ürömben, ahogy még mondani lehetne. 2015. novemberében próbálkoztam utoljára, akkor ugyanis már nem először mutatták ki az anaemiámat. Szerencsére ez a plazmaadásnál nem olyan számottevő probléma, náluk a határérték elvileg alacsonyabb, mint a véradáshoz szükséges, éppen ezért kezdtem el élni a plazmaközpont nyújtotta lehetőséggel, amikor megkezdtem a gyakorlatot Pécsen. Hozzánk közel is van, ráadásul fizetnek is érte (igaz, tavaly még többet, de idén az életbe léptetett szabályzás miatt egy alacsonynak mondható maximumértéket szabtak meg országos szinten), emellett a hgb érték nem annyira mérvadó. Szóval 2 hét, és meglesz a 10. plazmaadásom is.

Visszatérve a véradásra: anno nagyon megszerettem, jó csinálni, és kész. Bizony, ezt úgy mondom, hogy nem fizetnek érte. Tényleg ilyen perverz vagyok. Tessék elképzelni a tű-, kórház-, fehér köpeny-, orvos-, egészségügy fóbiát: na, nálam ennek a komplett ellentéte áll fönn. Szeretem, mert van ez a speciális vonzalmam, és kész, az engem önmagában sohase motiválna, hogy ezzel mennyit segítek. Gonoszul hangozhat, de mivel ez engem személyesen nem érint, tényleg nem számolok vele, hogy ezzel most jót tettem-e, hiszen nincs hőskomplexusom, és nem vagyok egy jóságos szamaritánus személyiség.
A mai napon tehát pesszimistán indultam útnak erre a kemény 100 m-es távra (kb. a szomszédban van a véradó), hiszen mindig alacsony hgb szinteket mérnek nekem a plazmások, eddig 9-ből 2-szer értem csak el az alsó határértéket, így arra számítottam, hogy fölöslegesen fogok odacsámborogni, hogy ugyan, vegyenek már vért. Persze, mivel évekkel ez előtt azért 3 véradást sikeresen teljesítettem, tapasztalatom volt arra az esetre is, ha véletlenül sikerülne az akció. Tudvalevő ugyanis, hogy a plazmaadóknak kötelessége évente legalább egyszer vért is adni, vagy legalábbis igazoltan tenni erre egy kísérletet, jómagam pedig márc. 25-éig kaptam erre ultimátumot, ezért kerekedtem ma fel.
Odabent megtörtént a szokásos procedúra az adatokkal, papírokkal, und so weiter, aztán mehettem a kis hgb ellenőrző helyiségbe, ahol a hölgy megbökött a mintavételezéshez. A gép először egy éppen a határérték fölötti, de alacsony értéket mért, ezért a nő újabb mintának valót gyűjtött ugyanonnan, végül még egyet az abszurd eredménykülönbség miatt. Abszolút pozitívum, meg kell jegyeznem, hogy itt nem bökték mindhárom vizsgálathoz másik ujjamat, mint 2015-ben Kaposváron, csak abból az egy apró szúrásnyomból préselgettek újabb cseppeket.

A következő állomás az orvosi vizsgáló volt, ahol a doktornő a papírom után jól megnézett, és nagyjából úgy kezdte a beszélgetés érdemi részét, hogy "Akkor most beszélgessünk el arról, mitől ilyen krétafehér!", utána pedig hozzátette, hogy "De tényleg, már megbocsásson, magának olyan színe van, mint egy hullának. Ugye, szokott néha tükörbe nézni?". Mindezt némi aggodalommal a hangjában, mindenféle bántó szándék nélkül, nekem meg majdnem kicsúszott a számon, hogy ne bókoljon, mert a végén még elpirulok, mi lesz akkor a szép hullaszínemmel? Helyette inkább csak diszkréten helyeseltem, hiszen az ember - főként ha nőből van - nem úszhatja meg önnön látványát, ha úgy szeretne az utcára lépni, hogy ne szörnyülködjenek a megjelenésén, vagy mint esetemben, ne érdeklődnének állandóan arról, jól van-e, meg hasonlók. (Tudniillik, jártam már úgy smink és fésülködés nélkül, hogy többen rákérdeztek, éjszakás voltam-e, nem vagyok-e beteg, kialvatlan, ilyesmi, pedig nálam a smink többnyire kimerül a már említett tusvonal-mattító kombinációban, ami barátok között is minimális mérték.) Tehát az egyébként nagyon talpraesett, szimpatikus, közvetlen, rutinos, bölcs ember benyomását keltő, középkorú doktornő úgy ítélte, hogy ha akarom, megpróbálkozhatok a véradással, ezek az értékek alacsonyak, de még beleférnek, majd írassak valami masszív vaskészítményt a háziorvossal, és jegeljem egy időre a plazmaadást. (Igen, a képen megtévesztő módon plazmaadásom egyik megörökített pillanata látható, de innen nézve nem sokban tér el a véradástól.) Alig hittem a fülemnek! 15995914_1184524554930363_1276116748_n.jpgVégre mehettem az utolsó állomásra, ahol aztán csapra vertek a szokásos vénám közreműködésével, és itt kell felhívnom rá a figyelmet, hogy itt is nagyon értik az asszisztensek a dolgukat, holott hozzám olyan rémhírek jutottak el, hogy itt egy ügyetlen kezdő társaság munkálkodik. Fenét! Remekül vezette be a tűt az a nő, a szúrást leszámítva nem éreztem az egészből semmit. Gondolom, kezdők és ügyetlenek is vannak ott, de nem mindegy, mikor megy az ember, egy rossz tapasztalat alapján pedig úgy vélem, nem szabadna általánosítani, majd mindenféle kedvlohasztó rémhíreket terjeszteni.

Végül egészen hamar lecsurgott az a közel fél deci, miután lekötöttek, odaadták a vizem maradékát, és még hoztak egy újabb fél literest is, hogy biztosan vissza tudjam tölteni a volument. Addig fekhettem, majd ülhettem a véradószékben, amíg biztos nem lettem abban, hogy jól vagyok, ők meg közben szüntelenül obszerváltak, nehogy még fehérebb legyek, mint a donáció előtt. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy jó minden, nem zuhanok meg állva sem, akkor elengedtek, mindenki megköszönte a véradást, én meg a lehetőséget.

Egy szó, mint száz, ez egy remek csapat, érdemes hozzájuk menni! Mindenki úgy áll a betérőkhöz, ahogy szerintem egy ilyen területen dolgozó egészségügyisnek kellene, hiszen az ő hozzáállásuk és megnyilvánulásaik rendkívül nagy mértékben befolyásolhatják az emberek viszonyulását és általános véradókedvét (amennyiben van ilyen). Ha lehetne, mennék többször is, de szabály szerint legalább 8 hétnek el kell telnie (nekem 6 hónapot javasoltak).
Bevallom, fiziológiásan jót tett, erre pedig tudom is a magyarázatot, ami egyúttal megmagyarázza azt is, miért mertem próbálkozni, valamint miért nem javasolta kategorikusan a véradás kihagyását a doktornő. Ez nem volt más, mint a magam viszonylataiban kifejezetten magas vérnyomásérték, ami ráadásul egészen megközelítette az általánosságban nemtől függetlenül normálisnak ítélt felső határt! Érthetőbben: a szisztolés értékeim 80-110 körül szoktak alakulni, most pedig született egy 138-as, így arra jutottam, hogy ha ez leesik a volumencsökkenéstől, még így is meglesz a számomra szokásosnak mondható tenzió, így nem lehet bajom. Számításaim pedig be is igazolódtak.

Szerintem adjon vért bárki, akinek nincsenek egészségüggyel kapcsolatos fóbiái, és alkalmas rá, meg kedve is van. Ha hősködni akar, akkor azért, ha polgári kötelességének érzi, akkor azért, ha úgy érzi, fizikailag lehet pozitív hozadéka (mint esetemben), azért, ha pedig csak szimplán egy jó ingyen nápolyira fáj a foga, egye kutya, azért is megéri. Tényleg jó nápolyit adnak ám.

A titkos összetevő

Humán kísérlet 1.0

Említettem már, hogy szeretnék különféle kávés bejegyzéseket: na, ez pont egy olyan.

Bár nem ezzel akartam kezdeni, viszont aktualitása folytán úgy döntöttem, felrúgom a terveket, és ez lesz az első kávés téma pedzegetés. Ó, hogy mennyire kreatívvá kezdek válni szókincshasználat tekintetében! Figyelitek?
Francot.
Szóval első kávézási élménybeszámolóm helyszínéül a Balassa kollégium szolgál, ahol konvencionális eljárással (kotyogós masina) előállítottam a célobjektum alapját. Igen ám, de miért olyan különleges ez? A titkos összetevőtől! Amit - titkos mivoltából adódóan - nem is fogok megnevezni.

A termék jellemzése: illatában a kávés jegyek elegyednek a nem kevésbé domináns alkotóelemével, amitől a kombináció izgalmasnak ígérkezik. Első kóstolásra nem jön a bónusz aroma, utána viszont odavág a maga provokatív szúrósságának kacér pikantériájával. Határozottan jelen van, mégsem uralja drasztikusan az alapízt - tökéletesen megfér egymás mellett a két ízvilág.
Mivel feketén iszom a kávét, le kell szögeznem, hogy keserűbb élményt vártam, mindazonáltal keserűségből épp csak annyit tapasztaltam, ami egy jól főzött presszónál természetes. Ebből tehát egyszerre vonhatom le azt a következtetést, hogy a főzési eljárásom az eszköznek megfelelően tökéletes, valamint azt, hogy a hozzáadott anyag is remek kiegészítője az italnak, mert kellőképpen mérséklődnek annak kesernyés jegyei ahelyett, hogy hozzáadódnának az alaphoz.

Mivel ennél a kreációnál kétharmadrészt a hatásra voltam kíváncsi, és csak harmadrészt a fogyasztás élvezeti faktorára, így nem elhanyagolható, hogy erről is megemlékezzek: az elején még semmi említésre méltó tapasztalásban nem volt részem, ám mire a nedű végét is elfogyasztottam, pár múló pillanatig elöntött a heveny riadalom. Na, nem azért, mert konstatáltam, hogy elfogyott a kávé, hanem mert így kezdett hatni. Megdobogtatta a szívem a kis romantikus... ami nagy szó, mert eléggé toleráns vagyok koffein tekintetében. Tehát pilláztam egy kicsit, hogy most mi lesz, lehet, kell majd egy kis betaloc, de aztán rájöttem, hogy nem kell a pánik, egy medikus koliban vagyok, az út túloldalán a klinika, meg úgy egyáltalán minek, amikor ki is használhatom az aktivizált szimpatikus idegrendszeri reakciókat, amíg azok nem esnek túlzásokba. Vetett pár hullámot a tér, aztán ennyiben is maradtunk. Csínján kell bánni az ilyesmivel, és úgy tűnik, jó volt a szemmértékem.

dscn8815.JPG

A helyszínt nem méltatnám sok szóra, hiszen tudjuk, milyenek a kollégiumok. Megteszi, röviden.

Pontozásom tehát eképp alakul:

- A kiszolgálás: a séf szervírozta - 10/10, mert adunk az önértékelésnek. (Csak viccelek, jelen esetben ez csak formai attribútum.)
- A termék megjelenése: 10/9, de csak azért, mert a fűrészes bögrét jobban szeretem. (Itt se mérvadó a hómméditás miatt.)
- Íz: 10/8 - a hagyományos azért jobb
- Helyszín: 10/3 (ld. fent)
- Ár: lowcost cucc, kollégistának megéri.

Az isteni vörksztésön

To be continued (a továbbiakban: TBC)