Végre sikerült valami...

Öröm az ürömben, ahogy még mondani lehetne. 2015. novemberében próbálkoztam utoljára, akkor ugyanis már nem először mutatták ki az anaemiámat. Szerencsére ez a plazmaadásnál nem olyan számottevő probléma, náluk a határérték elvileg alacsonyabb, mint a véradáshoz szükséges, éppen ezért kezdtem el élni a plazmaközpont nyújtotta lehetőséggel, amikor megkezdtem a gyakorlatot Pécsen. Hozzánk közel is van, ráadásul fizetnek is érte (igaz, tavaly még többet, de idén az életbe léptetett szabályzás miatt egy alacsonynak mondható maximumértéket szabtak meg országos szinten), emellett a hgb érték nem annyira mérvadó. Szóval 2 hét, és meglesz a 10. plazmaadásom is.

Visszatérve a véradásra: anno nagyon megszerettem, jó csinálni, és kész. Bizony, ezt úgy mondom, hogy nem fizetnek érte. Tényleg ilyen perverz vagyok. Tessék elképzelni a tű-, kórház-, fehér köpeny-, orvos-, egészségügy fóbiát: na, nálam ennek a komplett ellentéte áll fönn. Szeretem, mert van ez a speciális vonzalmam, és kész, az engem önmagában sohase motiválna, hogy ezzel mennyit segítek. Gonoszul hangozhat, de mivel ez engem személyesen nem érint, tényleg nem számolok vele, hogy ezzel most jót tettem-e, hiszen nincs hőskomplexusom, és nem vagyok egy jóságos szamaritánus személyiség.
A mai napon tehát pesszimistán indultam útnak erre a kemény 100 m-es távra (kb. a szomszédban van a véradó), hiszen mindig alacsony hgb szinteket mérnek nekem a plazmások, eddig 9-ből 2-szer értem csak el az alsó határértéket, így arra számítottam, hogy fölöslegesen fogok odacsámborogni, hogy ugyan, vegyenek már vért. Persze, mivel évekkel ez előtt azért 3 véradást sikeresen teljesítettem, tapasztalatom volt arra az esetre is, ha véletlenül sikerülne az akció. Tudvalevő ugyanis, hogy a plazmaadóknak kötelessége évente legalább egyszer vért is adni, vagy legalábbis igazoltan tenni erre egy kísérletet, jómagam pedig márc. 25-éig kaptam erre ultimátumot, ezért kerekedtem ma fel.
Odabent megtörtént a szokásos procedúra az adatokkal, papírokkal, und so weiter, aztán mehettem a kis hgb ellenőrző helyiségbe, ahol a hölgy megbökött a mintavételezéshez. A gép először egy éppen a határérték fölötti, de alacsony értéket mért, ezért a nő újabb mintának valót gyűjtött ugyanonnan, végül még egyet az abszurd eredménykülönbség miatt. Abszolút pozitívum, meg kell jegyeznem, hogy itt nem bökték mindhárom vizsgálathoz másik ujjamat, mint 2015-ben Kaposváron, csak abból az egy apró szúrásnyomból préselgettek újabb cseppeket.

A következő állomás az orvosi vizsgáló volt, ahol a doktornő a papírom után jól megnézett, és nagyjából úgy kezdte a beszélgetés érdemi részét, hogy "Akkor most beszélgessünk el arról, mitől ilyen krétafehér!", utána pedig hozzátette, hogy "De tényleg, már megbocsásson, magának olyan színe van, mint egy hullának. Ugye, szokott néha tükörbe nézni?". Mindezt némi aggodalommal a hangjában, mindenféle bántó szándék nélkül, nekem meg majdnem kicsúszott a számon, hogy ne bókoljon, mert a végén még elpirulok, mi lesz akkor a szép hullaszínemmel? Helyette inkább csak diszkréten helyeseltem, hiszen az ember - főként ha nőből van - nem úszhatja meg önnön látványát, ha úgy szeretne az utcára lépni, hogy ne szörnyülködjenek a megjelenésén, vagy mint esetemben, ne érdeklődnének állandóan arról, jól van-e, meg hasonlók. (Tudniillik, jártam már úgy smink és fésülködés nélkül, hogy többen rákérdeztek, éjszakás voltam-e, nem vagyok-e beteg, kialvatlan, ilyesmi, pedig nálam a smink többnyire kimerül a már említett tusvonal-mattító kombinációban, ami barátok között is minimális mérték.) Tehát az egyébként nagyon talpraesett, szimpatikus, közvetlen, rutinos, bölcs ember benyomását keltő, középkorú doktornő úgy ítélte, hogy ha akarom, megpróbálkozhatok a véradással, ezek az értékek alacsonyak, de még beleférnek, majd írassak valami masszív vaskészítményt a háziorvossal, és jegeljem egy időre a plazmaadást. (Igen, a képen megtévesztő módon plazmaadásom egyik megörökített pillanata látható, de innen nézve nem sokban tér el a véradástól.) Alig hittem a fülemnek! Végre mehettem az utolsó állomásra, ahol aztán csapra vertek a szokásos vénám közreműködésével, és itt kell felhívnom rá a figyelmet, hogy itt is nagyon értik az asszisztensek a dolgukat, holott hozzám olyan rémhírek jutottak el, hogy itt egy ügyetlen kezdő társaság munkálkodik. Fenét! Remekül vezette be a tűt az a nő, a szúrást leszámítva nem éreztem az egészből semmit. Gondolom, kezdők és ügyetlenek is vannak ott, de nem mindegy, mikor megy az ember, egy rossz tapasztalat alapján pedig úgy vélem, nem szabadna általánosítani, majd mindenféle kedvlohasztó rémhíreket terjeszteni.

Végül egészen hamar lecsurgott az a közel fél deci, miután lekötöttek, odaadták a vizem maradékát, és még hoztak egy újabb fél literest is, hogy biztosan vissza tudjam tölteni a volument. Addig fekhettem, majd ülhettem a véradószékben, amíg biztos nem lettem abban, hogy jól vagyok, ők meg közben szüntelenül obszerváltak, nehogy még fehérebb legyek, mint a donáció előtt. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy jó minden, nem zuhanok meg állva sem, akkor elengedtek, mindenki megköszönte a véradást, én meg a lehetőséget.

Egy szó, mint száz, ez egy remek csapat, érdemes hozzájuk menni! Mindenki úgy áll a betérőkhöz, ahogy szerintem egy ilyen területen dolgozó egészségügyisnek kellene, hiszen az ő hozzáállásuk és megnyilvánulásaik rendkívül nagy mértékben befolyásolhatják az emberek viszonyulását és általános véradókedvét (amennyiben van ilyen). Ha lehetne, mennék többször is, de szabály szerint legalább 8 hétnek el kell telnie (nekem 6 hónapot javasoltak).
Bevallom, fiziológiásan jót tett, erre pedig tudom is a magyarázatot, ami egyúttal megmagyarázza azt is, miért mertem próbálkozni, valamint miért nem javasolta kategorikusan a véradás kihagyását a doktornő. Ez nem volt más, mint a magam viszonylataiban kifejezetten magas vérnyomásérték, ami ráadásul egészen megközelítette az általánosságban nemtől függetlenül normálisnak ítélt felső határt! Érthetőbben: a szisztolés értékeim 80-110 körül szoktak alakulni, most pedig született egy 138-as, így arra jutottam, hogy ha ez leesik a volumencsökkenéstől, még így is meglesz a számomra szokásosnak mondható tenzió, így nem lehet bajom. Számításaim pedig be is igazolódtak.

Szerintem adjon vért bárki, akinek nincsenek egészségüggyel kapcsolatos fóbiái, és alkalmas rá, meg kedve is van. Ha hősködni akar, akkor azért, ha polgári kötelességének érzi, akkor azért, ha úgy érzi, fizikailag lehet pozitív hozadéka (mint esetemben), azért, ha pedig csak szimplán egy jó ingyen nápolyira fáj a foga, egye kutya, azért is megéri. Tényleg jó nápolyit adnak ám.

Mit is mondhatnék... egy kicsit elfáradtam.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ugyan, miben fáradhattam el? Abban, hogy 'nemszeretem' feladatok elvégzésének kötelezettsége nehezedik rám nemkívánatos súlyával. Természetemből adódik ugyanis, hogy amihez nincs kedvem, ihletem, motivációm, képességem, de ott lóg a levegőben a határidő, meg a 'muszájmegcsinálni' kényszerítő ereje, az ellen kategorikusan ellenszegül az agyam.
Miért vagyok mindenhez olyan kevés? A fene se tudja, mindenesetre olyan érzésem van, hogy ez a 4 év egyetem totál felesleges volt, mert semmit nem tanultam, semmire nem emlékszem, továbbá fogalmam sincs, a többiek hogy képesek megcsinálni az államvizsgát, meg a szakdolgozatot. Hogy tudnám elhinni magamról, hogy képes vagyok rá? Csak mert lehet, hogy ezen az illúzión múlik minden...

Mostanra lecsillapodtam, talán azért is írok ritkábban. El lett sikálva a klinikás balhé, a szimpatizánsaim, mint kiderült, 1-2 kivétellel megmaradtak, hovatovább, még nőtt is a számuk. Nem vagyok azért olyan rossz diplomata, úgy látszik. Azért az nem vitatható, hogy a röntgeneseknek - bárhol legyek is - a szívébe tudom lopni magam a puszta munkamorál erejével. Erről esetleg később írok részletesebben, de most nincs hozzá sok kedvem. Kicsit rajtam van ugyanis az elkeseredés emiatt a szakdolgozat mizéria miatt. Hogy a francba lehetnek rá képesek az emberek, hogy jól megírják? Egy istenverte kontár vagyok, süt minden soromból, hogy fogalmam sincs semmiről. Nem várok semmi jót még akkor sem, ha egyáltalán el tud ez a hulladék készülni... Sajnálom, hogy egy ilyen jó témára jutottam - igen, az ötleteim jók, ötletelésben kreatív tudok lenni, na, de a tudományos munka az már más. Ahhoz tudás kell, ami nekem nincs, legalábbis ennek semmi nem bizonyítja az ellenkezőjét. Csak a kettes legyen meg, és én könnyekre fakadok majd a boldogságtól.

Ezeken felül a lecsillapodás annak is köszönhető, amit itt nem fogok részletezni, de röviden egy a kapcsolataimban bekövetkezett nem várt fordulat tehető érte felelőssé - na, meg a Csáth tanulmány. Igen, el kellett már számolnom az egó kérdésével, ami mostanra jutott el abba az állapotba, hogy teljes, objektív rálátásom legyen az egészre.

Tudniillik, olyan hatások értek az elmúlt több, mint fél évben, amik az önértékelésemre fordították a figyelmemet, mert észrevettem olyan dolgokat is, amelyekről korábban azt hittem, engem soha nem fognak érinteni. Nem vitás, miről van szó: arról, milyen hatást gyakorol ránk mások véleménye. Tetszünk-e, nem tetszünk, kinek, miért, hogyan. Nem akartam tetszeni, többé-kevésbé elégedett voltam magammal, aztán a visszajelzések, amiknek a létjogosultsága nem fért a fejembe, eltántorítottak. Amit nem értek, azt a mai napig nem értem, a hozzáállásom pedig, hogy szándékosan nem akarok senkinek tetszeni, nem változott. Viszont ami elgondolkodtatott, az nem más, mint a reflektorfény hatásai - értem ez alatt zavaros fogalmazás közepette azt az újkeletű figyelmet, amelyet külső szemlélők, új ismeretségi körbe tartozók részéről megtapasztaltam. Megtapasztaltam ugyanis ennek a hiányát ugyanúgy! Szokás mondani: az élet ad és elvesz. Én kaptam figyelmet, majd megfosztattam tőle. Mégis miért tárgyalom mindezt? Mert nem vitás, hogy egy-egy normálisnak mondható egyén pozitív vélekedése, rám irányuló figyelme hízelgő tud lenni, egyszersmind egósimogató. Ennek megtapasztalása újszerű élmény volt, kellemes, helyenként mégis keserű, ugyanis nem tudtam kezelni. Egyrészt, mert az értetlenségem azon, hogy valaki érdekesnek, kellemesnek ítéli a társaságom, nem csupán a küllememet díjazza, nem hagyott teljes mértékben örülni annak, hogy bónusz figyelmet kapok. Nem éreztem soha, hogy erre rászolgálnék, tényleg. Másrészt amikor ezt a bónusz figyelmet nélkülözöm, ismét egyedül maradok az önmagamra irányuló saját figyelmemmel, aminek felülvizsgálat lesz az eredménye. Bonyolult? Annak hangozhat, pedig csak megfogalmazás szintjén bonyolítom túl, de csak azért, mert így sikerül. Szóval kellett kapnom magamtól egy csattanós pofont, hogy rájöjjek, semmi értelme másként kezelnem ezeket a pozitív hatásokat, mint valami luxust. Eddig is megvoltam nélküle, ezt követően is megleszek. Miért ne lennék? Ez viszont nem ok arra, hogy ne élvezzem ki, amikor úgy adódik. Olyan ez, mint egy tábla csoki, egy erős kávé, egy minőségi bor, egy wellness kezelés, vagy a tudatmódosító szerek: a csoki elfogy, a koffein kiürül, a kezelés véget ér, a szerhatás is elmúlik, mi maradunk csak utána ugyanúgy. És nem jó, ha az illékony örömforrásokba belekóstolva azon kesergünk, hogy nem fog örökké tartani, hogy mindjárt vége, és nem juthatunk hozzá mindig, vagy az adott pillanatban elérhetetlennek tűnik. Én úgy vagyok vele, hogy ami épp megadatott, azt élvezem. Nem azért nyújtották nekem kegyesen a körülmények, hogy ne értékeljem nagyra. Mondhatni, megtanultam értékelni a pillanatot, a kérészéltű élvezeteket, a múló örömöket.

Rengeteg addiktív dolog létezik, sőt, akár azt is megkockáztatom, hogy minden élvezetet nyújtó dolog rendelkezik addiktív potenciállal! Ezek alól pedig a ránk irányuló figyelem se kivétel. A függőség kialakulása viszont egyéni beállítottság kérdése. Aki örömtelen, az ráfügghet az euforizáló szerekre, aki magányos, az a társaságra, aki szeretethiányos, az a törődésre, akinek pedig megbecsülésre és figyelemre éhezik énjének valamely szegmense, az az adott irányultságú figyelem után sóvárog, annak a rabja lesz, azt igyekszik hajszolni. Mivel nem túlzás azt mondanom, hogy teljesen kívül tudok helyezkedni önnön érzelmi világomon, hogy objektíven felülvizsgáljam azt, így bizton állítom: tudom, milyen hatások környékeznek meg, melyekben van meg a képesség, hogy függővé tegyenek, és megvan a képességem csírájában elfojtani ezen kezdeményezéseket. Nem az ellenállás, és nem az elzárkózás a titka, csupán az erős egó.
Ha biztosak vagyunk az értékeinkben, kellő örömöt tudunk lelni csupán abban, hogy mi mi vagyunk és nem más, képesek vagyunk élvezni saját magunk társaságát, akkor biztosan nem lesz problémánk a függőségekkel, valamint semmivel, ami a gyengéket függésbe taszítja. Tudniillik, a masszív öntudat egy olyan erődítmény, ami szilárd falakkal épült, alapvetően funkcionális, stabil, ám ennek köszönhetően rá lehet pakolni bármit, ami tetszetős, de múlandó, mert amint az a ráépülő dolog eltűnik, az erődítmény megmarad ugyanúgy. A festéket lemoshatja a savas eső, a cifra tornyokat letépdesheti az orkán erejű szél, de az alap ott marad. Nem operálok több irritáló metaforával, inkább összefoglalom:

Mindig itt leszek magamnak, még ha minden meg is változik körülöttem gyökerestül. Saját kis univerzumom egyetlen állandó tényezője vagyok. Ebből az következik, hogy bárki bármennyi figyelmet szentel rám, akármilyen indíttatásból teszi ezt, nem fog szilánkosra törni az egóm, ha idővel már nem érdeklem, nem keres, nem tart igényt a társaságomra, semlegessé válik a hozzám való viszonyulása. Nem vagyok romantikus lélek, számomra az élet csupán a kínálkozó lehetőségek sorozatát jelenti, amelyekből meg kell ragadni, amelyik tetszik ahhoz, hogy örömöt leljünk a létezésben. Bűntudat nélkül, a jelenben gondolkodva lehet csak úgy élni, hogy ne bánjuk meg a "luxus" élvezetét, amit megengedtünk magunknak. Olykor veszek magamnak csokit, beruházok valami oltári csipkére, rágyújtok, fogadom a bókot, sütkérezek a minőségi figyelemben, de nem mindig, nem szünet nélkül, és ha mindezt nem tehetem, nem dől össze a világom. Amikor van, akkor örülök, kihasználom, amikor meg nincs, akkor teremtek magamnak valamit, amitől ugyanúgy jól érezhetem magam. Nem függ az általános közérzetem attól se, hogy egyik-másik ember mennyit foglalkozik velem. Amikor bónusz törődést kapok, és igényem is van rá, nagyra értékelem, de ezek mind csak apró ajándékok az élettől. A hétköznapokban senki se tudná elviselni, ha állandóan ezek után sóvárognánk, nem igaz? Időm legnagyobb részét egyedül töltöm, és amikor nem vesznek körül emberek, rohadtul nem is hiányoznak. Amikor körülvesznek, akkor sem, de ha minőségi társaságom adódik, az ad valami pluszt az aktuális létállapotomhoz, az a plusz pedig az illető személyisége, megnyilvánulásai által nyújtott élmény. Nyilván én is adok a világnak, nem csupán elveszek, de ennyi áldozatot megér. Viszont senki kénye-kedve oltárán nem áldozom fel a stabilitásomat.

Ne szépítsük: mindnyájunk életében felbukkan (jó esetben) egy ember, aki undort kelt bennünk az élet valamely területével kapcsolatban. Hogy esetemben ki ez, és mivel kapcsolatban hozta el ezt az akut ellenérzést, azt a már megszokott diszkréció keretei közt megtartom magamnak. Legyen elég annyi, hogy szerencsétlen nem tudom, mit gondol magáról.

Taszít, és bizalmasabbnak gondolja a kapcsolatunkat, mint amennyire az bizalmas valójában, ami azért frusztráló, mert olyan dolgokkal akar terhelni, amikhez az égvilágon semmi közöm. Gondolom, ezzel senki nincs egyedül, hogy vannak dialógusok, amikkel kapcsolatban érezzük, nem velünk kéne megvitatnia a másik félnek az adott problémáját. Nagyon nem.
És nem vagyok bunkó, ha azt mondom: rá, mint személyre rohadtul nem vagyok kíváncsi, ám mivel hasznot hajt, nem is oly csekélyet, kénytelen leszek még elhallgatni egy kicsit ezt a nyomasztó mindenséget, hogy utána udvariasan bár, de megszabaduljak tőle, és meghúzzam közöttünk az éles határvonalat.
Bosszant, megmondom őszintén, bosszant. Ráadásul nem ő az egyedüli ilyen, akit önmaga miatt soha nem keresnék, csupán azért, mert épp azt diktálja az érdekem. Ám esetükben gyakorlatilag lélektani prostituáltként definiálom magam nem kis önkritikával, ugyanis ez az üzleti kapcsolat valóban úgy működik, hogy a tudtuk nélkül én a "lelkisegély szolgálat" szerepkörének időleges betöltésével fizetek mindazon ellenszolgáltatásokért, melyeket ők látszólag csak felebaráti szeretetből nyújtanak. Nem, ilyesmi nem létezik, csak nekik az éhségük egy megértő kommunikációs partnerre, nekem meg azokra a dolgokra, amikhez általuk juthatok. Ennyi. Számot fogok vetni, mennyire éri ez meg nekem hosszú távon.

Az az ember, aki most nagyobb terhet jelent, konkrétan úgy elpáholta az érdeklődésemet és a lelkesedésemet egy adott téma iránt, hogy az most nem is tudja, hogy térjen magához! Persze ez részben hasznosnak bizonyult, mert egyúttal ennek a szerteágazó érdeklődésnek a csápjait alaposan lehántotta olyan dolgokról is, amik már-már túlzottan lekötötték a figyelmemet, mégis haragszom érte, hogy majdnem meg is utáltatta velem aktuális lelkesedésem tárgyát.

A rohadt életért vagyok ilyen átkozottul udvarias...

Azt hiszem, ez az ultrahang téma olyasmi, aminek külön bejegyzést fogok szentelni, éppen ezért most nem is bocsátkozom vad részletezésbe. Az pedig kétség kívül sokat mondhat, hogy közben rengeteg időm jutott könyvet olvasni, meg elmélkedni.
Születésnapomra kaptam 3 könyvet, ebből kettőt nővéremtől, melyek egyike Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója c. elmekórtani esettanulmánya. Amióta Csáth első novelláját olvastam, ami már 7-8 éve történt, a kedvenc novellistáim egyikeként tartom számon. Persze, nem csak e műfajban alkotott, de hozzám ez áll a legközelebb, értelem szerűen ezen írásaira is repültem rá a pozitív tapasztalatnak köszönhetően. Ez a kb. 200 oldalas kis kötet - formátumát tekintve zsebkönyv - viszont ténylegesen egy esettanulmányt takar.
Korának viszonylataiban korszerű, az akkori viszonylatokban valid tudományos háttérrel, szakértő szemlélettel, nyitott szellemiséggel tárja elénk az író A. Gizella történetét, kórlefolyását, téveszméinek rendszerét, majd boncolgatja a kialakulás okait, az összefüggéseket a pszichopatológiai jelenségek és az eltorzult észleletek között, és így tovább. Tartalmas, érdekes, el kell olvasni, hogy megértsük és átéljük.

Mivel azonban nem kritikát akarok fogalmazni, rá is térek, miféle felfedezéseket tettem általa:

Először is az tűnt fel - ez tulajdonképpen az önismeretem helyes mivoltában erősített meg - hogy tényleg képes vagyok a beteg fejével gondolkodni. Ahogy olvastam a nő idézett sorait, abszolút megértettem, hogyan lehetnek számára logikusak az általa felfedezett összefüggések, hogyan hiheti oly szilárdan azt az irreális, elrugaszkodottnak tartott világképet igaznak. Ha az ő szemével néztem, minden tisztának, világosnak tűnt. Az empátiát, a lényegi "beleérzést" azonban nem tudnám szavakba önteni, ez egész egyszerűen olyan, hogy tényleg képes vagyok átérezni, amin az adott ember keresztül megy, méghozzá mindenféle ellenérzés, ítélkezési késztetés nélkül. Most pedig megnyugodtam, hogy még mindig képes vagyok erre.

A másik, ami letisztult bennem az olvasottak által, az az alapvető emberi motivációk működésének rendszeréről alkotott elképzelésem. Az író ugyanis - a kor viszonyainak megfelelően - átfogó pszichiátriai magyarázatokkal szolgált a különféle pszichés változásokra, deformitásokra, patológiás jelenségekre, az ok-okozati összefüggésekre. És bár rengeteg pszichiátriai szakirodalmat olvastam már (értelem szerűen modern könyveket, ill. cikkeket), egy olyan nézőpontból világította meg ez a tanulmány az egó működését, amilyenből eddig még nem vizsgáltam. Ott van az orrunk előtt, mégse tudnánk ilyen konkrétan, komplex módon megfogalmazni, mint azt az író tette nekünk. Márpedig így olvasva tényleg letisztulhat a kép!

Az egó ugyanis egy falánk kis bestia, mindenkiben másként működik, mások a vágyai, a prioritásai, a gyengéi. Ezt az elemzést elolvasni pedig olyan volt, mint egy kis használati útmutatót böngészni róla. Mindenki belegondolhat, aktuálisan az övé hogy működik, őt mi motiválja, mik a gyengeségei, hogyan érvényesíti az akaratát, hogyan csillapítja ösztönszerűen az egója éhségét. Természetesen én is ebben leltem meg a választ olyan kérdésekre, amik egyes frusztrációimmal kapcsolatosak. Szó se róla, valóban jól ismerem magam, azt viszont nem tagadom, hogy nem értek meg minden érzelmi reakciót, ami lezajlik bennem. Sok olyan érzetet közvetít az agyam, amiről eddig nem tudtam, miért ezt szánja reakciónak, vagy hogy egyáltalán miért is nem hagynak nyugodni azok a bizonyos nyugtalanító körülmények.
Pillanatnyilag tökéletesen tisztában vagyok vele, az én falánk bestiám mire sóvárog (elismerésre az életnek azon színterein, ahol nem gondoltam volna, hogy szükségem lenne rá), és hogyan igyekszik megkaparintani, amire az elégedettségéhez szüksége van. Ezzel együtt pedig megértettem, hogy az indokolatlannak tűnő lehangoltságoknak, szorongásoknak, idegeskedéseknek, elkeseredéseknek mi az oka: a hoppon maradt egó. De nincsen minden nap vacsora, ezt el kell fogadni! Így viszont máris könnyebb, hogy mindezzel tisztában vagyok.

Van az úgy, hogy egyszerűen nem jönnek össze a dolgok. Igen, még velem is előfordul ilyen stalkolás közben (nevezzük így a beteges módon mások szemmel tartásának hobbiszintű űzését).

Ma... tegnap csodálatosan kalkuláltam. Mint általában. Tudod, mennyin múlt? 5 percen. Láttalak, te nem láttál, de az a bosszantó, hogy kihagytam a folyamatnak legalább a felét! Egy jó 50 méteres szakaszon követhettelek volna figyelemmel, csak mert jól esik az ilyesmi, erre ennek a feléről lemaradtam...

Rohadj meg szépen, ahol vagy. Az átkozott majdnem kiszámíthatóságoddal együtt!

Nem vagyok nagyképű, ha azt állítom: amennyiben a "stalkolás" olimpiai sportág volna, már háromszoros olimpiai bajnok lennék. Órákkal ezelőtt számos sorral bővebb volt e bejegyzés, ám mostanra úgy vélem, szükségtelen részleteznem. Majd ha lesz kedvem, kicsit jobban is kiadom magam.

Mindössze az szolgált inspiráció gyanánt, hogy megtaláltalak egy újabb helyen teljesen váratlanul. Persze, tudhatod is, de honnan gyanítanád, mindössze a tény lehetségességét vennéd magától értetődőnek. Mondjuk nem akarok túlságosan belefolyni a dolgaidba, mert nem látom értelmét még úgy sem, hogy azért eléggé érdekelnek bizonyos meglátásaid. Megvagy már megint, legyen elég ennyi. Tudok rólad eleget, még ha az alaposságomnak ez bőven nem elég. Majd elhallgattatom megint egy időre!

Jól látod, kedves olvasó, ennyi lesz a téma ezen az éjszakán!

In medias res módon kezdeném: a fene vinné el, szerintem ez a megtekintésszámláló az én látogatásaimat is számolja, mert ha egy bejegyzésnél ott van az 5, abból 4 biztosan én voltam, a maradék egy pedig te, Cathreen.
Zokon ne vedd, hogy megemlítelek, de ha másért nem, legalább reklámnak jó lesz! (Mondjuk annak a maradék 4-nek, aki én vagyok, és már törzsolvasód vagy másfél éve...)

Igen, mindig benézek ide, mit írtam el, mit gépeltem félre, és kijavítom, hát nem vagyok én hanyag, kéremszépen!
Egyebekben említést érdemel az is, hogy tervezem menüpontok létrehozását.
Emellett amennyi kávézót látogattam már (és még fogok is), nagyon érik egy külön kávé/kávézó véleményező szekció kiépítése. Tudom, nehéz elhinni egy ilyen elborult kávéfüggőről, mint amilyen én is vagyok, hogy nem csak a hatása miatt van ráfüggve a cuccra, de higgye el, kedves olvasó, ez így igaz! Élvezettel adózom a kávé minden egyes momentumának az illatától kezdve az aromáinak skáláján át egészen a külleméig. Persze, kritikus nem vagyok,ráadásul nem is a helyeket kívánom leszólni, csupán összevetem az élményeket, éppen ezért nem csak kávézókat veszek górcső alá, hanem konkrétan olyan helyszíneket is, ahol volt szerencsém a "háziak" kávéját megkóstolni (adott esetben kúraszerűen a szervezetembe juttatni). Ami pedig a célobjektumot illeti, a jó kis hazai kotyogós nektárja se maradhat ki a sorból! Egyebekben megemlékezem majd nem hétköznapi ízvilágú kávékról is, valamint egy különleges projekt keretében szeretnék kipróbálni egy spéci kombót, ami az adalékanyagokat illeti (fűszerezések, fahéj és társai).Tessék készülni, kérem.

Emellett aminek külön sorozatot szentelnék, az mindenképpen a kaposvári, majd a pécsi élményeim lennének az oktatás és a kollégiumi lét tárgykörében (tudod, a sok IHB buli, a kurvák, meg a kokain, amire elment az ösztöndíj)... Na, előre somolygok nem létező bajszom alatt. Hogy nekem mennyire jó, de eseménytelen életem volt a 4 év alatt! Azért kiragadok egypár gyöngyszemet, és amint megszáll az ihlet, kezdem is. Képeim vannak, jóllehet, indokolatlanul sok képem készült a... nem, nem spoilerezek. A lényeg, hogy az egész olyan lesz majd, mint egy vad és erotikus LSD+extasy trip. (Remélem, kihallik az iróniafaktor.)

Jaj, és ki ne hagyjam kalandjaimat az oktatásból! Aztán ha nem lesz szerencsém, még lehúzok egy fél évet diplomátlanul, és csak ősszel küzdhetek újra a becsületemért. (Insert 'inkábbnemmeremleírni-mondat' here.)

Jelenleg - bár tudom, senkit nem érdekel - egyszerre fogtam oktatásszervezésbe, és vad CT elmélet tanulásba, mert megfenyegettek, hogy ki leszek kérdezve, és a fene se akar még egyszer befürödni ott a czudar kérdések kereszttüzében. De jó, hogy vannak ilyen szenvtelen alakok, akik ilyesmikre kapacitálnak! (Na, te azért el ne bízd magad, nem kell, hogy még nagyobb orcád legyen - a szó átvitt értelmében, mert amíg ilyen pontosan vizualizálhatóak az arckoponyád arányos csontjai, látvány tekintetében nincs miért aggódnom, elvégre nem vagy acromegaliás.)

És amit még fontolgatok: romturizmus rövid leírások. Na, jól hangzik? Megválaszolom: igen. A kedvencem a rompornó, órákat tudok végignyáladzani 1-1 fotós romokat ábrázoló sorozatain, de még a sajátjaimon is, függetlenül azok amatőr mivoltjától. Holnap pedig pont romturizmus nap lesz!

Ma egy kicsit csalódott vagyok. Na, azért közel sem annyira, mintha még egyszer ilyen csalódott lennék, de vitathatatlanul az vagyok. Csupán azért, mert sokszor eszembe jutsz a családod köreiben, meg eszembe jut az is, hogy ti ketten azzal a másik régi ismerőssel ugyanazt a keserűséget idézitek bennem elő, amit az a pár év eredményez, amennyivel előttem születtetek.

Egy év van köztetek, meg még pontosan 15 nap, ismerlek is benneteket, de mégis idegen világok vagytok, ráadásul hasonló élmények fűznek mindkettőtökhöz egy bizonyos szinten. Csak kihez kellemesebb, kihez kellemetlenebb. Egy a lényeg: ti vagytok azok a büszke sarjak a múlt évezred generációiból, akikben kimondatlanul is ott az a rátarti büszkeség, hogy "igen, mi remek évjárat vagyunk". Tudom, közületek az arrogánsabb most bőszen helyeselne is. Mindig úgy éreztem, már az első eszmecserék alkalmával is, hogy benned, az idősebbikben ott van annak a generációnak a gőgje, mert érzed, mennyire jókor lehettél olyan fiatal, amilyen most én vagyok. Te meg, te másik, te arrogáns alak, a lényeddel sugárzod ezt. Különböző emberek vagytok különböző mentalitással, de ugyanakkor voltatok ennyire ifjak, ugyanabban az érában serdültetek, és ha ez nem volna elég, ti még éppen az az évfolyam vagytok, akik sikerre vihették a szakmájukat. Kiváltképp a második közületek. Brillírozol - nem, mintha nem tettél volna érte - és ez soha nem volt másként. Te nem aggódtál, hogy majd sehova nem fognak fölvenni, hogy a tapasztalatlanságod akadály lesz, hogy már telített a piac hozzád hasonló jó szakemberekkel. Csak felkúsztál az éren, mint a folyadékrészecskék az itatóspapír rostjain. A másiknak jóval szerencsétlenebb élet adatott, ezt azért nem vitatom, mégis ugyanúgy lehetett volna sikeres, mint te, csak ő a tékozló fiú, akit senki nem vár haza. Most él, ahogy tud, de ő is rohadtul örül, hogy abban az időszakban élhette bohó fiatalságát, amelyikben te.

Sajnálom, már 2008 óta masszívan sajnálom, hogy nem születtem akár csak 3-5 évvel korábban, mint ahogy végül megszülettem, mert már akkor rádöbbentem, mennyi mindenből maradtam, és maradok ki folyamatosan, csak mert túl fiatal vagyok. Sajnáltam már eleget, hogy túl későn születtem - hozzátok képest, és későn mindahhoz, amiben szerettem volna magam is részt venni. Sokat morfondíroztam: ha akkoriban születtem volna, most én is ilyen sikeres lennék? Nekem is ennyi jó élményem lenne? Ennyivel másabb volna a mentalitásom? Végül arra jutok már csak dacból is: menjetek a francba, ti öreg fiatalok. Mindjárt eljön a 3. évtizedetek, nekem pedig több időm van addig. Más széria vagyok, egy átmeneti, korszerű széria, és mindig birtokolni fogom azt a rugalmasságot, alkalmazkodó képességet, akaraterőt, elszánt céltudatosságot, amit ti soha nem fogtatok, mert nektek még könnyebb volt érvényesülni. Mi, akik ennyivel később jöttünk a világra, a ti árnyékotokban élünk, innen kell kilépnünk, felérnünk hozzátok, elbitorolni a trónjaitokat. Már nagyon szeretnék odáig jutni. Nehéz, nagyon nehéz, egyre kevésbé bírom, de míg élek, követni foglak titeket figyelemmel, hogy lássam azt is, ha elbuktok, ne csak a felemelkedéseteket övező babérkoszorús dicskörutat. Mert nem mondom, hogy nektek nem kellett küzdeni, de azt nem vitathatjátok, hogy igazat szólok: nektek tényleg könnyebb volt, és könnyebb érvényesülni most is.

Viszont ha minden jól megy, annyival előbb is haltok meg. Ami annyit tesz, jó eséllyel boncolhatlak is még mindkettőtöket!

...nem aludtam kielégítő mennyiségű óraszámban. (Értsd: x>4)

Emellett időtlen idők óta most először volt rémálmom. Nem szörnyekkel, nem ijesztgetéssel, vagy olyan dolgokkal, amiket oly sokan képzelnek maguk elé, ha rémálmokról van szó. Az én rémálmomban bántóan erős napfény sütött a szemembe, a régi otthonunkban voltunk ketten, és hívtak téged a tűzoltóságtól, mikor épp összegabalyodtunk, hogy állj arrébb az autóddal, mert egy tűzoltó jármű nem fér el tőle. Te kimentél átparkolni, és visszajőve kezdted el a vallatást, aminek a feszültsége végig ott lógott a levegőben. És hogy mi volt az egészben a legrémesebb? Az intenzív érzések, amik az álom elejétől a végéig letaglóztak. Azt mondtad, itt biztosan van valami más is, de olyan rettentő kegyetlenül, amitől elöntött a zsigerbemarkoló pánik. De miért? Mégis mitől féltem? Egy újabb radikális változástól? A magány kilátásától biztosan nem, ugyanis azt kifejezetten áhítom.
Talán attól rettegtem ennyire, hogy véget kéne vetnem az életednek a méltó újrakezdéshez. Mintha a múltam élő, lassan, akaratlanul mérgező része lennél. Nem tudsz róla, talán nincs is igazam, de felmerült bennem ez is. Nem élhetnek ketten így paralel életutakat azok után, ami történt. Valahogy szeretném, ha megszűnnénk létezni egymás számára, márpedig mivel ez így nem lehetséges, galád módon megkönnyebbülnék a halálodtól. Hiányoznál is, de minden sokkal könnyebb volna. Már nem szenvednél legalább...

Nem akarok én neked rosszat, ami azért manapság csak keveseknek kiváltsága, de így van. Inkább ezzel ellenkezőleg jót akarok neked. Mégse áll hatalmamban jót tenni veled, ugyanis abban lenne valami mesterkélt, valami számító, önző motiváció, hiszen ilyen vagyok: végső soron magamat óvom a katasztrófáktól.
Mindazonáltal erre nincs lehetőség intenzív érzelmi hatás alatt, ezért lehetséges, hogy olyan rémületesen kótyagos, tehetetlenül vívódó fejjel, kimerülten, verítékben fürödve téptem ki magam ebből a lidérces álomból, ami másképpen nem akart véget érni.
És tudod, mit mondok? Hogy ez veszélyes. Szorongok a gondolattól, hogy megismétlődik, szorongok tőle, hogy ott folytatódik, ahol abbahagytuk, és te tovább kínzol annak ellenére, hogy nem akartam neked ártani. Nem akarom emiatt elveszíteni a törékenyen felépülő rendszert magamban, ami öngyűlölet és önimádat sajátos, egoista, befelé forduló keverékének alapjain nyugszik. Viszont ezekbe az alapokba építettél magad is annyit, hogy jogosan féljek, mi lesz velem, ha magamra hagysz - élve, vagy holtan. Élve ugyanis elviheted, mintegy "elperelheted" tőlem mindazt, amit hozzám tettél, holtan viszont még látok rá esélyt, hogy örökségként megtarthassam.
Akárhogy is, de betalált a meglátásod: van itt valami más is. Nekem nem nagy probléma, neked annál inkább, márpedig itt a dilemmája annak, kinek akarok jót valójában: neked, mert kímélni akarlak, vagy magamnak, akit szintén kímélni akarok? Mintha bíró lennék most kettőnk igényei között. Szeretném, ha kézfogást követően barátsággal válnának el az útjaink. Nem akarok háborút!

Rég emlegettem már szakmai témát? Ideje újra elővenni!
Történt ugyanis tegnap este egy mókás kis epizód, melyre nem tudok nem derűvel visszagondolni. És mi más lehetne a mulatság tárgya, mint a címben szereplő kifejezés?

Tudniillik, megesik velem is, hogy az alvásszegény életmód kampányszerűen korán fekvésre ösztönöz olykor. Ezzel így is kalkuláltam a héten: menjen a dorbézolás péntekig (napi 3,5-4 óra alvás), pénteken pedig pótolunk (azaz következményes korai komatózus állapot este 11-kor). Előre is vetítettem, nem leszek épp aktív társaság, és ezzel nem is akadt probléma, másodmagammal elütöttem az időt az ominózus időpontig, ám utána nálam beütött a kimerültség, így diszkréten alvásba kezdtem a kanapén - több, de inkább kevesebb sikerrel.

Egy alkalommal, úgy a második félbeszakított szundítás után igen kényelmes hanyatt fekvő testhelyzetben pihentettem fáradt szemeimet, megtépázott tudatom pedig szépen visszakalandozott Pécsre, ahol épp egy szakemberrel kávézgattam a spárnál a klinikával szemben. Termoszból adagoltuk a cuccot, mialatt beszélgettünk valamiről úgy 2-3 m távolságból (hiszen miért is ülnénk közelebb egymáshoz, ha így is halljuk, amit a másik mond). Szóval ennek a fura téli pikniknek a kellős közepébe hasított valamilyen mondat a valóság éber síkjáról, amelynek az értelme már nem jutott el hozzám, de az inger máris kiváltotta belőlem az aktivizálódási reflexet. Ösztönszerűen kezdtem a billentyűzet után tapogatózni a hasamon, meg előttem valahol, miközben kérdeztem hangosan: Mennyi?

Végül nagy nehezen ki tudtam nyitni a szemem, és egy igen értetlenül fixírozó tekintetet konstatáltam rám szegeződni. Még beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hol vagyok, kivel, milyen napszakban, ugyanis egész addig valahogy zsigerből azt éreztem, ott ülök az MR (vagy CT) vezérlőben elszundítva a székben hátradöntött fejjel, magam elé húzott klaviatúrával, és bizonyára egy kolléga jött az alábbi információk egyikével: a beteg súlya, a beadott kontrasztanyag mennyisége, a felhasznált só mennyisége, Buscopan, eszközök... esetleg mondja a szeletszámot, vagy a DLP-t, vagy hogy mekkora flow-val mehet majd a cucc, ha annyira bealudtam volna, hogy azt se tudnám hirtelen, CT-ben, vagy MR-ben vagyok-e. A lényeg: az univerzális, mindenkor elhangzó kérdés hagyta el a számat még akkor is, amikor első álmaim egyikében kóvályogtam valahol, mert hát hol máshol beszélne hozzám bárki is, mint a munkahelyemen? És ugyebár munkahelyen nem alszunk, minden bűnös "hosszabb pislogás" szigorúan csak "szempihentetés" címszó alatt fut nálam, főleg a 3. kávé után. (Na, de mit csináljak, ha nincs beteg, és már a délutáni előjegyzettek szédelegnek be 2 órával előbb, azok is egyesével fél óránként? Vagy egy 40 perces MR mérés alatt, amiből az első 8-10 megy el a tervezésre, meg még néhány, ha közben kontrasztanyagot kell adni?) Féléber szendergések sajnos előfordulnak néha, de pont azért alakult ki a reflex, mert szerintem azonnal helyben kell lenni, reagálni megfelelőképpen, mint a telefon gyorsbillentyűi. Szólsz, és az agyam készenléti állapotból azonnal a munkára vált. (Őrizzük az örök éberség látszatát is, kérem!) 

(Míg a fönti képen az 1,5 T-s MR látható munka közben, alant a 3 T-s - szigorúan csak kintről, mielőtt vagy 40 km/h-val behúzná a 3 T a telefont. Igen, ott épp nincs beteg!)

És nem is ez az első eset! Tudvalevő ugyanis, hogy még első CT ámokfutásom idején nem nyílt alkalmam tulajdonképpeni betegvizsgálatra - egyetlen alkalmat kivéve: az ügyeleti kontárkodásomat. Igen, maradtam vagy hajnali 3-ig lábatlankodni, míg a kolléga nyugovóra tért az érkező betegek számának 0-ra redukálódását követően, és addig bizony bekövetkeztek első CT vizsgálataim. Összesen talán 3, de az is valami. Ezt a döntést pedig elég huzamos ideje tervezgettem már ahhoz, hogy befészkelje a tudatalattimba magát a gondolat, és annak egy reális, mégis kissé torz változata álmaimban manifesztálódjon. Történt ugyanis tudatalattim síkján egy délutáni alvás keretei közt, hogy szépen ott CT-zgettünk 2 kollégával (fontosabbjuk neve most legyen Sáska, egyébként a valóságban a betanítási időszaktól eltekintve csak 1 ügyeletes szokott lenni, én meg pont 2 öreg rókával álmodtam), és amidőn elfogytak a betegek az éjszakai ügyeletben, úgy döntöttünk, lepihenünk, amíg nem riasztanak. Sáska és a másik tudott hol aludni, csak én ott voltam, a potyaember, hát mi legyen velem: maradok? Megyek? Maradtam. Sáska javasolt helyeket, köztük magát a lenti CT-t is. Azt mondtam, úgyis ki akartam próbálni, milyen a vizsgálóasztalon aludni, szóval felfeküdtem, ők meg lekapcsolták a villanyt, és tovatűntek. Aztán arra keltem, hogy brutálisan üvöltözik valami részeg beteg odakint az ajtón túl, majd meg is csörren egy telefon a távolból, én meg a kótyagos fejemmel néztem az ajtókeret mentén beszűrődő éles lámpafény vonalakra, mire ráeszméltem, hogy ez nem a CT vizsgálóasztal, amiről oly esetlen lomhasággal készülök lefordulni, hanem a kollégiumi ágyam, nem egy ittas beteg üvölt kint, hanem valami talaj részeg medikus suttyó, és nem éjjel van, csak a késő délután őszi sötétje. Mondanom se kell, csalódtam a felismeréstől. Ezek a vágyálmok... Na, de olyan valósághű volt, hogy elképesztő! 

Nos, most erre futotta. Pár érdektelen momentum egy leendő munkamániás fejéből. Ha nem lesz magánéletem semmilyen formában, kezdem úgy érezni, hogy nem is fog hiányozni. Szeretem, ha munka van, ha jönnek a betegek és feszített a tempó. Nem fogom ezt mindig szeretni, de a túlzó üresjáratoknál és a haszontalan semmittevésnél ez bőven jobb! Ráérek még kiégni ahhoz, hogy utáljam az egészet. Gyakorlati értelembe véve még nem is dolgozom, csak gyakorlatozok. Hasonlít a kettő, csak nincs fizetésem, és azt csinálhatom, amit megengednek (itt jelenleg ez egészen sok minden szerencsére). 

(Végezetül itt a PDK-s CT betegfelvétel előtt. Nem, nem az ügyeletes klinikás, de ugyanolyan szexi.)