Mi más lenne a gyász, mint valami végtelenül véges, megmásíthatatlan? Az utca vége felé nézel, s az némán sikolt az arcodba. Ő már nincs velem, nincs nekem. Hívnám, de a kert üres és hallgatag. Olyan üres nélküled, és a tudattól: Soha nem leszel már itt velem.   Eszembe jutottál a gyászoddal…

A távolság, ha épp távol egymástól beszélgetünk, egyben ígéret is. Ígéret arra, hogy egyszer majd találkozunk, és hálásak leszünk érte, hogy megadatott az alkalom a maga teljességében.  Minden ilyen, találkozás előtti várakozást jobban kedvelek talán, mint magát a beteljesülést, amikor ott…

Ahogy a címből is adódik, ez amolyan antiútmutató, meg persze első sorban egy őszinte vallomás a saját stressz(nem)kezelési stratégiámról. Mert ugyebár az egyetemi évekről mondják (a boldog tudatlanok), hogy "életünk legszebb évei" lesznek. Aha, egy lófalloszt. Már, akinek felhőtlenül tudnak…