Mi más lenne a gyász, mint valami végtelenül véges, megmásíthatatlan?

Az utca vége felé nézel, s az némán sikolt az arcodba.

Ő már nincs velem, nincs nekem.

Hívnám, de a kert üres és hallgatag. Olyan üres nélküled, és a tudattól:

Soha nem leszel már itt velem.

Eszembe jutottál a gyászoddal együtt, mert ismerem a veszteséged.

Ó, milyen keserű, keserű, keserű sorokat olvashattam tőled!

Titkon, szinte a tudtod nélkül, és úgy is, hogy magad mutattad.

Rideg a gyászod és sajgó, egy barátot, egy cinkost, egy szülőt vesztettél aznap.

Én megértem, én ismerem.