Összesen kétszer volt (bal)szerencsém megjárni a Kaposi Mór Oktató Kórház sürgősségi részlegét úgy, hogy én magam jelentem meg ott a beteg szerepében. Jogos volna azt feltételezni kritikus hajlamaimra alapozva, hogy pusztán a kíváncsiság munkált bennem, azért történt mindez, ám az igazság az, hogy eszembe nem jutott volna szimulálni soha csupán azért, hogy képet kapjak róla, milyen itt a sürgősségi betegellátás.

Valójában mindkét alkalommal az utolsó pillanatokig húztam-halasztottam a döntést, hogy orvosi segítségért folyamodjak, mert ugyebár mindent meg lehet oldani, nehogy már pont nekem kelljen orvosért kiáltani valami csip-csup tünetegyüttes miatt.
A teljes történeti áttekinthetőség érdekében elkezdem az egészet Ádámnál, és Éváig be se fejezem.

Első alkalommal, amikor még nem gondoltam volna, hogy lesz alkalmam tanulmányaimtól eltérő okokból átlépni a kórház kapuit, az éjszaka kellős közepén kezdett a közérzetem kellemetlenné, majd igencsak aggasztóvá fokozódni. Utólag sejtem az okát (mit sejted? tudod, ne hazudj magadnak), ám nem fogom részletezni már csak azért sem, mert ennek ismerete nem változtatott volna sem a segítségnyújtás módján, sem az orvosi ellátáson, se más körülményeken.
Ezen az ominózus 2014. március 7-8-i éjjelen kissé összekuszálódott aggyal, de annál lelkesebben mentem le táncolni még úgy éjféltájban a kollégium koszos tornatermébe. Készítettem 3-4 felvételt is a táncolási próbálkozásaimról, dacára, hogy az az este nem adta, nem volt topon az egyensúlyérzékem, sem a koordinációm, vagy a kreativitásom a mozdulatokat illetően, amikor pedig szalagot használtam, annyiszor nem sikerült elkapnom, ahányszor megkíséreltem a röptetést. Mégis lankadatlanul űztem az ipart, csak mert jól esett, mert szétvetett a fizikai fáradtság hiánya, terhelt agyam pedig felszabadító tevékenységért kiáltott.

(Ez az egyetlen kép maradt meg arról az éjszakáról, egy screenshot az egyik kevéssé rosszul sikerült próbálkozást megörökítő videóból.)

Végül úgy hajnali 2 magasságában tértem vissza a szobába, zuhanyzás után pedig még az ágyon ülve mustráltam az új videóanyagjaimat, amíg végleg úgy nem éreztem, hogy legyűrt a kimerültség. Ekkor ütött be a krach: hiába feküdtem le alvásra készen, a szívem nekiállt kihozni magából a maximumot. Pont úgy, mint a koffeintúladagolásom idején 2 teljes főzet kávé elfogyasztásának köszönhetően, csakhogy ekkor már nagyon távolinak tűnt a délutáni, felelősen megválasztott mennyiségű kávé hatása, így tanácstalanul álltam az élmény előtt. Mit volt mit tenni, elkúsztam a hűtőszekrényig, ahol a vizemet tartottam, mert ha mégis valami késői koffeinhatásról van szó, akkor elsődlegesen meg kell innom legalább fél liternyit belőle. Igen ám, csakhogy addigra nekiálltam tetőtől talpig kontrollálhatatlanul remegni, pedig nem fáztam, és bár nem voltam szomjas, a szűnni nem akaró szájszárazságom követelte a folyamatos folyadékbevitelt. (Ezt ismertem mondjuk.)
Szóval visszamásztam az ágyba, feküdtem hanyatt az olvasólámpa fényében pislogva kétségbeesetten, mint a tóból kiemelt ponty, igyekeztem nem megijedni, elterelni a figyelmem a környező tárgyak fejben történő megnevezésével, mély légzéssel, de semmi nem használt, a szívritmusom fokozódott, ami már a légzésemre is elkezdett hatni - felszínessé, szaporává, rendszertelenné vált a remegésemmel együtt. Negyed óra-20 perc riadt pislogás, elektrosokkszerű rándulások, hangos fogkocogtatás, nyögdöső küzdelem után feladtam, a mobilomért nyúltam mentőt hívni, erre az a nyomorult telefon nem reagált, lefagyott a francba. Felkeltettem hát akkori szobatársamat, aki végül hívta őket. Utána életem leghosszabbnak tűnő 15 percét éltem át. Mire megérkeztek a pirosruhások, már fontolgattam, hogy kikúszom a folyosóra, hogy eléjük menjek, annyira éreztem a vesztemet. Minden pillanat egy kis halál volt akkor, nem hazudok, rimánkodtam magamban az enyhülésért, mialatt kibukott belőlem a kétségbeesett kérdés is: mikor érnek már ide? - mert mindjárt meghalok. Nem dramatizálom túl, tényleg ilyen rossz volt.

Na, megérkeztek - panaszok, tünetek, mit érez, mióta és társai, aztán fel a pizsama felsőt, felcuppantották az ekg tappancsokat fedetlen felsőtestemre, ahogy illik. Sinus tachycardia 150 fölötti szívfrekvenciával, még nem vészes vérnyomással (138 -as szisztolés értékkel az még abszolút jó volt) - állapították meg szépen nyugalmasan, majd a mentőorvos nekiállt a carotis masszázsnak, hátha az segít. Ezt végezte váltva légzőgyakorlatokkal, de mivel egyik se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, rávették magukat a mentőbrigád tagjai, hogy beszállítsanak. Nem emlékszem tisztán, hogy jutottunk le a harmadikról, pszichésen szörnyű kimerültség uralkodott el rajtam, utána csak az van meg, hogy a mentőben pulzoximétert tettek az ujjamra, ami egész úton sebesen sípolt, majd egy iszonyat bonyolult útvonalon elfurikáztunk a kórház sürgősségi bejáratáig. Az érkezésre megint nem emlékszem, csak arra, hogy aztán odabent a vizsgálóban ismét megvillogtathattam nem éppen szemkápráztatóan látványos mellkasomat újabb két vadidegen férfinak egy újabb ekg elvégzése céljából, melyek közül az egyik rezidens volt, a másik egy középkorú doki, aki türelmesen, az ügyeleti kialvatlanságtól kissé figyelmetlenül kikérdezett mindent - kétszer. Mikor már azt hittem, megveszek egy kis vízért (még úgy is, hogy a hólyagszakadás érzete kerülgetett), arra jutott, hogy ad nekem betaloc tabit, meg nyugtatót, amihez mellékelt vizet is, aztán kimehettem a recepcióhoz várakozni az odakint ücsörgő, aggódó szobatársammal. Fél óra elteltével jött a doki kontrollra: vérnyomásmérés, pulzusszámlálás, miközben a szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, a tudatom pedig kezdett elszivárogni annak ellenére, hogy a szívem még mindig kardioedzéshez méltó tempót diktált. Ezt az orvos is konstatálta, meg is jegyezte kissé elégedetlenül: "Ez nem lett sokkal alacsonyabb...", végül tanácstalanságában úgy döntött, nem tehet semmit, ígyhát kiadja a zárójelentést, aztán ha az kész, távozhatunk. Újabb negyedóra, újabb kínzó várakozás, végül hajnali fél 5 magasságában elindulhattunk vissza hű szobatársammal a kollégiumba.

Hogy mi volt ezzel a probléma? Mi nem?

Első körben az, hogy eddig még nem jártunk soha a kórháznál, azt se tudtuk hirtelen, merre induljunk, merre lehet a kollégium - tekintve, hogy egyikünk se kaposvári, a mentő pedig a sok egyirányú utca miatt túl kacifántos úton érkezett. Az elbocsátókat ez nem különösebben érdekelte, nem is mondott támpontot senki fia/lánya, amikor arról érdeklődtünk, mégis merre lehet az arra. Mit tudják ők, oldjuk meg valahogy. Végül az adott utca végére érve megpillantottuk a sarki templomot, ami egy remek tájékozódási pont, onnantól meg már tudtuk, hogy nevetségesen közel a kollégium, nem kell pánikba esni. 

Másodsorban az sem elhanyagolható körülmény, hogy mindketten pizsamában érkeztünk, csak a szobatársamnak volt ideje kabátot, meg sportcipőt húzni, rajtam viszont csak egy echte papucs-alvózokni-pizsama kombó volt, odakint meg csípős kora tavaszi hajnal, méghozzá eső áztatta utcákkal. (Kölcsönadta a kabátját nekem, de még így se lettünk évszaknak megfelelően öltözöttek.) A szobatársam elmondásából tudom, hogy beleugráltam a pocsolyákba, és olykor dalolásztam is vidáman.

És itt a harmadik kellemetlenség: a nyugtató nem volt elég szedatív ahhoz, hogy kiüssön, viszont elsikálta a maradék józan ítélőképességem is. Nem éreztem jól magam, de rohadtul nem érdekelt semmi, pszichésen már nem tudtam izgulni semmin. Ez pedig felveti a kérdést, hogy vajon akkor is elbocsátottak volna a helyismeret teljes hiányában gyógyszerhatás alatt, ha egyedül lettem volna? Legalább adhatnának térképet a magunkfajta kis tudatlan lurkóknak, nem?

Összefoglalva: sok mindent nem tudtak kezdeni velem, a tüneteim alig csillapodtak, csak azt sikerült elérni, hogy már ne érdekeljen semmi, emellett hiába mondtuk, hogy fogalmunk sincs, merre induljunk (oké, Eszterem mondta, én nem igazán tudtam már szót vinni), ezzel senki nem foglalkozott, csak unszoltak egyre, hogy távozzunk már. Kicsit felelőtlen hozzáállás, nem? Nem az obszervációt hiányoltam, hanem egy egyszerű útbaigazítást...