Életünk kiszáradt fenyőfa, oly könnyen lángra kap. Mi mégse tudunk égni, viharban elkerül minket a villám. Már nem tudom, mit kéne gondolnom erről a furcsa össze nem tartozásról. Meg tudnék bízni benned? Jobban, mint bárkiben, mégis egyáltalán nem. Nem dőlt el, mit kellene kezdenem veled. Láttalak hétfőn olyan helyen, olyan körülmények közt, ahogyan nem gondoltam, hogy láthatlak, mármint "real time"-ban, nem fényképen. Harmadmagaddal sétáltál azon a helyszínen, napszemüveget viseltél, meg még sorolhatnám, közületek ki mit viselt, ki hogy nézett ki, de nem akarom a frászt hozni rád. Még úgy tűnne, mintha figyelnélek. Tekintve, hogy ismerem a gyenge pontod, nem festene rólam bizalomgerjesztő képet, ha előhívnám azt a szép... fotót a már-már fotografikus memóriám sötétszobájából, hiszen így riasztóan pontos képet tudnék felvázolni puszta szavakkal. Pedig csak egy futó pillanatra láttalak, és bevallom, épp akkor ébredtem a szokásos nyakfájdalommal, amit a kényszeresen felvett kényelmetlen pózom eredményezett, ez pedig sokkal jobban lekötött, mint a te jelenésed.
Az már múlt csütörtökön feltűnt, hogy zaklató hajlamaimat nem tudom mindig visszafogni: a véletlenek és csillapíthatatlan kíváncsiságom összjátékaként megismertem az akkor aktuális időbeosztásodat. Szó szerint így történt! Jókor voltam a jó helyen, ám korábban eszembe nem jutott volna ilyesminek szándékosan utána járni éppen veled kapcsolatban, mégis egy pillanat törtrésze alatt határoztam el, hogy belenézek azokba az iratokba, amik azon az asztalon hevertek előttem - mintegy felkínálva magukat - amikor ideiglenes társaságom pár percre magamra hagyott. Nem véletlenül él a szótáramban aktívan a frázis, miszerint az információ, amit meg kell ismernem, az úgyis utat talál hozzám. Ez pedig akkor is így van, ha már rég letettem a kutatómunkáról valamilyen megoldással, válasszal kapcsolatban. Amit meg kell tudnom, az úgyse marad rejtve előttem.

Mindazonáltal nem tagadhatom, hogy csalódottan konstatáltam létezésed minimális, múló jelentőségét ismeretségi köreimben. Hasznos vagy? Kétség kívül. Intelligens? Az is, ami imponál. De nem nyújthatok neked semmi olyat, amit ne kaphatnál meg bárki mástól, talán csak a jellemed árnyas oldalának ismeretét leszámítva. Én legtöbbször afelé húzok, ami mást taszít, ez pedig veled kapcsolatban abszolút érvényes megállapítás, de az, hogy effektíve úgy látlak, olyannak ismerlek, mint még talán senki, ráadásul teszem ezt úgy, hogy eszemben sincs téged változásra kapacitálni, önmagában nem lehet elég ok arra, hogy kötődni kívánj hozzám. Minden másra pedig úgyis ott a Mastercard. Márpedig nekem ez mérvadó, hogy mennyire esek valakinél a kínaicipő kategóriába, hiszen cserélhető áruként a haszon oda-vissza időleges, halálraítélt, viszont én gyűlölöm az efféle időpocsékolást, pláne, ha az én időmet pocsékolják. Vagyok annyira értékes, hogy tartós szövetségre érdemesnek találjam magam heveny együttműködések, kiszámíthatatlan ellenszolgáltatások bosszantó kilátása helyett.
Szóval szeretek, illetőleg szeretnék még életem során olyan kapcsolatokat teremteni, amik a síromig kísérnek (mind jó, mind rossz értelemben, elvégre a negatív élmény is élmény, ami meghatároz), de tudatában vagyok annak, hogy ez nem mindig kivitelezhető, erre nem minden partner alkalmas, erőltetni pedig annyi, mintha fojtogatással akarnánk őszinte szerelmi vallomást kicsikarni egy olyan partnerből, akinek közel sincs ilyesfajta fétise.

Megfogalmazhatnám úgy is: nem leszek itt örökké, mert az élet változik, az enyém teljesen független a tiédtől és viszont, gyakorlatilag első fokon csak beszélőviszonyban állunk - hellyel-közzel, erőteljesen eufemizálva mindent, amit ez jelent. Nem leszek már elérhető sokáig, utána pedig mit gondolsz, mi lesz? Élünk, ahogy korábban? Ne légy naiv, egy ilyen jó szövetséget nem lehet nem sajnálni. Na, de akkor hagyjuk kárba veszni? Vagy tudnál te is olyan lenni, mint én, aki az idők végezetéig képes eltárolni szövetségeinek formalinban konzervált verzióját, hogy azokat újra, meg újra elő lehessen venni a vitrinből ugyanabban az állapotban, amilyenben tartósítva lettek? Talán másra se vágyom, mint a megnyugvásra, hogy nem kell benned is csalódnom. Tudod, túl sokszor konstatáltam már az emberi odafigyelés hiányát, ami következményesen izolációhoz vezetett, ami annyit takar, hogy nem osztok meg magamból szinte semmit másokkal, csak ha az idő tanúsítja, hogy érdemesek rá, mert értékelni tudják a személyemet, a társaságomat, a szavaimat úgy, ahogyan én értékelem az övéiket. Te eddig csak a hallgatásomat kaptad, az még várat magára, hogy beszélni is merjek. Márpedig ha nem tudok beszélni, az azért lehet, mert érzem, hogy nem akarsz hallani. És köztudottan nincs az az isten, hogy bárkire is rákényszerítsem magam. Tehát tart még a dilemma, hová is tegyelek: a vitrinben őrzött értékek közé egy formalinos üvegben, vagy dobjalak elmém szemétégetőjébe, ahol majd felülírják porladó emlékedet az új, intenzív élmények? Akarod, hogy emlékezzek rád?